Bejegyzések

Bejegyzések megjelenítése ebből a hónapból: szeptember, 2010
rám ma még egy olyan gyógyszer is placebóhatással volt, amiről elfelejtetttem, hogy elfelejtettem bevenni. (ez az elfelejtés azután történt, miután hajnaltájt az új DB-elnökünk lezárta azt az ülést, amit még előző este kezdtünk el).
a Krúdy Gyula utcában van egy ház, aminek a falára valaki bordásfalakat szerelt. a Bródy Sándor utcában van egy ház, aminek a levert vakolat alól kibukkanó tégláit valaki tarkára színezte aszfaltkrétával. a Ménesi úton van egy kollégium, ami éppen idén lett százéves. (a kollégiumban van egy szoba, ahol ma délután valaki végre kialudta magát.) talán önző dolog azt gondolni, hogy ez a színpad és ez a díszlet nem volna felcserélhető.
mindenesetre ha megjavítják a biciklim, veszek egy új nadrágot, ha pedig nem javítják meg, akkor meg egy szoknyát, színes harisnyákat hozzá, horgolt sapkát, meleg kabátot, magas (lagos) szárú csizmát. nagyon gyakran érzem úgy, hogy a gimiben egyszerűen túl jó tanáraink voltak, azért elégedetlenkedek folyton. akiknek rossz tanáraik voltak középiskolában, most mind boldogok.
utálom a fölstilizáló fordítókat, a rossz bicikliket és a kólát, de mostanában valahogy pont ezeket nem tudom elkerülni. szerdán szerencsére szuper óráim vannak, úgyhogy mindjárt minden jó lesz. egyébként is már órák óta szerda van, úgyhogy minden jó. (mondjuk nagyon hangosak a csövek. csodálom a szobatársaim, akik nemcsak a csöveket viselik el, hanem engem is, aki egészen letekerem a radiátort, hogy elhallgassanak végre. nem a szobatársak, a csövek. a szobatársak halkak, én hangos vagyok, a csigák halkak, a hűtő meg a csövek hangosak, a focipálya ilyenkor halk, a mosógép pedig hangos, nappal pont fordítva. a zene hangos, hogy elnyomja a búgást a fejhallgatóban, ami szintén. télen megfagyunk és/vagy megőrülünk.)
viszont sajnos azt mindenféle academic writing nélkül is tudom, hogy ha szabadon cserélgethetem a mondataimat bekezdésen belül, az minden, csak nem szöveg. jaj.
még megőrülni sincs időm, de ma valahogy elképesztően szeretem az embereket! (beszélgetni kell és beszélgetni.)
nagyon nehéz eltalálni azt a pontot, amikor az ember már puszizkodik a ritkán látott felnőttkamasz öccseivel.
valaki mindig égve hagyja a folyosón a villanyt. (pedig lekapcsolhatatlanul úgyis égve marad valamennyi.)
hazafelé a biciklin annyira megáztam, hogy az ujjaim recések lettek, mint amikor sokáig fürdik az ember. szerencsére szeretem az esőt, annyira ősz. ritkán hiányzik Esztergom, de most szeretnék a Kis-Duna parti avarban sétálni. (és szeretnék megtanulni szépen kendőt kötni a fejemre. vagy legalább azt, hogy kell úgy viselnie az embernek a ruháit, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy néz ki, mégis valahogy természetesen jól.)
Sofie, mondta Salome, belenézett a laptop kis szemébe, a webkamerába, ez a fajta kommunikáció mindkettőnknek új volt, úgyhogy még annál is nagyobb távolságtartással szemléltük egymást, mint amekkorát a köztünk levő rengeteg kilométer megérdemelne, Sofie, nézd csak, itt mászik egy pók a monitor alján.
a közgyűlés ötórás, az ég viszont nagyon tiszta, tökéletesen látszik a hold. szeretem ezt a dalt, de minden annyira egyszerre történik.
a jelek szerint addig küzdelem lesz, amíg a tüdőm el nem fogadja, hogy ez van, ezt kell szeretni, visszaköltöztem Budapestre. lélegezhetetlenül büdös és nehéz ez a város. (de azok a házak! azok az utcák! azokért megéri.)
bár ez a példa valószerű ugyan, de nem valószínű, ráadásul önző, kontextusából kiragadott és demagóg, mégis: amíg egy dobókocka döntheti el, ki milyen nyelvet tanul, hogyan beszélhetünk a platóni igazságosságfelfogásról. összefüggés talán akad, de most nem kell megkeresni a szerzői szándékot. remélem, hogy minden nappal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, akivé válni szeretnék. (még akkor is, ha ez a kép leginkább úgy alakult ki bennem, hogy kihúztam, aki nem szeretnék lenni, a maradék elemekből pedig összeállt valami, amit néha csiszolgatok, újrafestek, megolajozok, ilyesmi, hátha úgy jobban tetszik.)
éppen akkor, amikor azt akartam írni, hogy egy tanárom borzasztóan szomorú, és szeretnék nagyon lelkes lenni az óráján, hátha attól boldog lesz, felhívott anya, hogy ne írjak a tanáraimról, mert bármikor elolvashatják. meg a szüleim is. meg a barátaim is. meg az öcsém osztálytársai is. meg a szobatársaim is. meg olyanok is, akik utálnak, és csak gonoszkodó megjegyzéseket tenni jönnek ide. meg egészen ismeretlenek is. és hát éppen ez a lényeg és a szép és az izgalmas benne. (még ilyen ijesztően sok idő után is.)
ma megint a biciklimről lesz szó. néhány napja észrevettem, hogy a hátsó külső gumin valahogy szálak szakadtak fel, ami a biciklikről való tudásom alapján egészen lehetetlennek látszott (nem, igazából az látszott lehetetlennek, hogy így néz ki a hátsó kerék, én meg megyek vele), úgyhogy ma felkerestem a lehető legközelebbi szervizt. ott elképesztően jó fejek voltak, például nemcsak azt mondták, amit már sokan mások is, hogy "te jó ég, ez szingós", hanem azt is, hogy ez mit jelent a bicikli számára, meg hogy mit jelent az én számomra. a bicikli szempontjából a szingó gumi azt jelenti, hogy nem lehet olyan egyszerűen leszedni meg feltenni, mint a rendes biciklik rendes gumijait, hanem a külső össze van varrva a belsővel, az meg rá van ragasztva a kerékre. tehát csak úgy zusammen lehet cserélni, külsőt-belsőt együtt. az én szempontomból azt jelenti, hogy nem tudtak olyan szervizt mondani, ahol hajlandók nekem szingót cserélni, de ha mégis találok, akkor szereléssel együtt nem ús…
Я живу в Будапеште. (Ollé! És még a nap is süt!)
tegnap színházban voltunk, a Bárkában, az estének pedig csak két pozitív élménye volt: az egyik, hogy hozzáláncolhattam a biciklim a Cseh Tamás emlékfát védő kerítéshez (mondjuk aztán elcsatoltam, mert nem tűnt elég biztonságosnak), a másik, hogy a darab csak két órás volt. mondjuk az igaz, hogy a helyszínen sokkal inkább nem tetszett, mint így utólag. ott például életemben először volt olyan érzésem, hogy azonnal el akarom hagyni a nézőteret, mert ezt nem bírom tovább, de sajnos fogalmam sem volt, hol kell kimenni. este meg utána majdnem végignéztük a Halál Velencébent, de ebben a hülye világban már szinte mindenkinek netbookja van, azokban meg nincs DVD-lejátszó, meg a társalgó is zárva van még mindig, úgyhogy egy ideig kitartóan haladtunk kölcsönlaptopról kölcsönlaptopra és szobáról szobára (a pinceszinttől a harmadikig), ahol éppen nem zavartunk senkit, de aztán hajnali egy körül kudarcba fulladtnak ítéltük a tervet. majd legközelebb. (majd ha valahogy kinyílik a társalgó.)
ma meg m…
ma csodálatosan sütött a nap, így hát egészen véletlenül demonstráltunk a hatos kategóriás színházakért, Miri, a biciklije, a biciklim meg én. meg egy csomó piros lufi. (de azért az, ahogy beálltunk a sorba, és hátrafelé haladtunk, az leginkább vicces volt, amíg úgy nem döntöttünk, hogy a biciklik nem demonstrálnak, hanem előrefelé haladnak, különben óriásit fogunk esni mindannyian.)
ma reggel félelmetes logikával arra gondoltam, hogy ha szoknyában biciklizek iskolába, akkor le tudom cserélni a harisnyámat, ha esetleg vizes lesz, és ez mennyivel jobb, mintha egész nap vizes nadrágban kellene ülnöm. az esztétika tanszék mosdójában szembesültem azzal a problémával, hogy ha a vizes bugyim és a vizes szoknyám közé felveszek egy száraz harisnyát, amivel abba a gumicsizmába kell belebújnom, amiből önteni lehet a vizet (kiöntöttem, de azért nedves maradt), az csak egy közepesen jó megoldás. de annak ellenére, hogy a kék kabátom sem vízálló, és kicsit bosszant, hogy esőben egyáltalán nem fog a fékem, csodálatosak ezek a gesztenyék felfelé a Ménesin, jó gumicsizmában átgázolni a sáros véren  átcsattogni a főépületből az összes többibe. és szerencsére helyesírás gyakon nem olyan előadástémát választottam, ahol elsüthetném a "Menyem, menj a mennybe!" mondatot.
sajnos a végén szomorúan állapítottuk meg, hogy teljesen normálisak vagyunk. (mostanában leginkább tárgyaknak tudok örülni, tárgyak birtoklásának ráadásul. meg annak, hogy találkozom emberekkel, persze nem tudok velük beszélgetni, talán a találkozást is birtoklásként fogom fel.)
ma tizenkét órát töltöttem az egyetemen (reggel fél nyolctól este fél nyolcig), de ebből azért nem csinálok rendszert, mert még a végén megkattanok. (mondjuk ez így nem egészen igaz, hogy az egyetemen, mert volt közben egy csomó lyuk, amikor elmehettem bringaboltba, könyvtárba, másik bringaboltba [azt nem reklámozom, mert nem voltak jó fejek], ebédelni, benzinkútra biciklit fújni, meg ilyesmi.) reggeli olvasmánynak kollégiumi hibafüzet, délelőttinek fordítástudomány, délutáninak Atemschaukel, estinek nyelvészeti absztraktok, éjszakainak kishörcsögös gyerekkönyv. kicsit attól félek, hogy ma még leadom az összes elméleti órámat, és felveszek helyettük pepszis gyakorlatokat, mert ennyi nem létező dolgot nem lehet bírni. (és még ahol létező dolgokkal foglalkozhatnánk, ott is butaságokról kell beszélni.)
ma váltottam a sedatif pc-ről a ginzenges-levendulás teára, de valahogy nem múlik az a görcs a gyomrom tájékáról. aludni akarok, na. (olyan dolgokra fogom a nemalvást, mint a tücskök, a szobatársak [erre viszonylag nehéz, mert abszolút ideális szobatársaim vannak, ellentétben velem, aki nem vagyok], a radiátorcsövekben mozgó víz hangja, a furcsa színű budai ég, a harmadik emelet trópusi melege, meg hogy hangosan eszik a csigáim a szépiát.) mi a baj, mi a baj.
még csak délután három van, nekem pedig már volt egy csomó izgalmas órám (kb. öt, de ebből például három egyszerre, ez az ütközés eddig véletlenül nem tűnt fel), kiesett a biciklim kereke (visszaraktam), rengeteg régen látott és újonnan szerzett kedves ismerőssel találkoztam (a legjobban annak örültem, hogy Lin azt mondta, hallotta a nevetésem, úgy talált rám, de persze mindenki másnak is), és kakaót reggeliztem kiflivel a kertben ülve. most pedig gyorsan megtanulok angolul.
ma egy egyórás óramegbeszélés véglegesítette az órarendem* (mondjuk ha a pénteki írásgyak rossz lesz, azt még leadhatom), ránézésre ez 43 kredit és olyan 18 tárgy, de ez utóbbi szám meglehetősen bizonytalan. ha minden oké lesz, elkezdem az oroszt, nagyon alapfokon, Julival, ő meg a franciát, nagyon alapfokon, velem, és ez remélhetőleg mindkettőnknek szórakoztató lesz és hasznos. meg főzni is fogunk (mert ma rájöttem, hogy amióta utoljára kilocsoltunk két liter brokkolikrémlevest, nem is ettem meleg ételt, csak palacsintát, azt viszont kétnaponta), csak a három vegetáriánus szakácskönyvem receptjeinek többsége ilyesmivel van tele, hogy "fogd a szeletelt okrát", vagy "szórd meg a sáfrányos szeklicével". jaj.
*a zöldre mindenképpen muszáj bejárni, a rózsaszínre nem, de még a színek is változhatnak, ezek a tanárok bármire képesek | a szociolingvisztika és a sajtótöri két külön óra (bármilyen meglepő), de teljesen fedik egymást, úgyhogy remélem, egyik se katalógusos, és …
azért remélem, nem fogok minden este ennyire elálmosodni. mrrr.
én úgy, de úgy örülök annak, hogy elkezdődött az egyetem, még akkor is, ha lesz olyan óránk, ahol feltehetőleg csak mandalát fogunk színezni. biciklis forgalomszámláló a körúton, sietős reggelik a Trefort-kertben, lassú kávézások a könyvtárban. szeretném, hogy kemény év legyen, látni akarom, hogy munka meg gyümölcse meg ilyesmi.
amikor ügyesen megszereltem a biciklimet, már csak az kellett ahhoz, hogy ez egy igazán szuper este legyen, hogy ne repüljön több szárnyas hangya az orromba, és nem repült, mert mind elment aludni, úgyhogy nyugodtan hallgathattunk a cökxponban (ezt hogy kell mondani?) szuper ragtimeot. azért száz éve sem lehetett olyan rossz élni, ha olyan dalok születtek, mint a drágicám, maga egy guszta nő, kár, hogy a szíve puszta kő. ollé!
ez nem valami nagyszabású megállapítás, de arra jutottam, mint bizonyára már sokan mások előttem, hogy két érzés hatására képes az ember bármire, ez a két érzés pedig a szerelem és a félelem. de az is lehet, hogy csak a félelem.
a mai nap több ponton nem annyira jó, mert például megette az automata a kártyámat, ezért kénytelen voltam felhívni anyát, hogy ótejóégmitcsináljak (hívjam fel a telefonszámot, ami rá van írva a bankautomatára), meg apáéktól pénzt kérni, ami ütközik a "nem kérünk senkitől semmit" elvemmel, aztán pedig kibicikliztem a nagyihoz, mert a legkisebb öcsém már kétéves, és ott kiderült, hogy felnőtt méretű kisautós takarót vettem neki kisfiú méretű kisautós takaró helyett, aztán apu megpróbálta megszerelni a nem annyira tökéletes első és hátsó fékeimet, aminek az lett a következménye, hogy egyáltalán nem fogott sem az első, sem a hátsó fék, és amikor utána én még hozzápiszkáltam a HÉV megállóban, hogy megjavítsam, hirtelen egészen katasztrofálissá vált a helyzet, és egyszerre három ujjam is elkezdett vérezni, aztán pedig persze fék nélkül kellett hazabicikliznem, ami leginkább ijesztő volt.
ezektől függetlenül viszont csodálatos ez a nap, mert megölelgettek a legkisebb tesóim a pala…
mérhetetlen önzőségem abban is megnyilvánul, hogy magammal hoztam a csiguszokat a koliba, mert így rendszeresen kell vásárolnom gyümölcsöt és zöldséget. (vagy rá kell szoktatnom őket is a lekváros zsömlére.) mindenesetre titokban tartok attól, hogy néhány év múlva engem is csak Csigásnak fognak hívni, mint azt a fiút, akinek nem tudom a nevét, mert mindenki csak Csigásnak hívja.
az iskolakezdés közelsége sajnos természetellenes reakciókat vált ki belőlem, például vettem az ikeában egy neonzöld babatakarót (de csigás!), egy kisfarkasos dobozt, és őszintén örülök a kindertojásnak, amit kaptam, nemcsak a csoki miatt, hanem a vitorlás hajó miatt is, ami benne volt. most pedig már tényleg igazán rendet rakok, mert holnap költöznek a szobatársaim is, és így nem tudnak majd bejönni.
mindig olyan kegyetlenek tudunk lenni, ha fiúkról van szó.
sokat kell még tanulnom, igazán sokat, de az azért a prioritási lista élén áll, hogy ha valaki felkínálja a segítségét, én ne azt mondjam, hogy "nekem nem kell senki segítsége, boldogulok egyedül is", hanem megköszönjem és elfogadjam. vagy ne. mindenesetre nem illik emlékeztetni azokra az évekre, amikor tényleg nem voltak barátaim. most például vannak, de ha nem lennének, akkor is találnék (minden bizonnyal) olyan fiút, aki felfúrja nekem a faliszőnyeget a falra. (bár ez éppen nem aktuális, mert inkább plakátok lesznek, mert azokat egyedül is fel tudom tenni. mert ugye nem kell senki... jaj.)

aztán viszont voltunk nyílt próbán a Katonában, ezer köszi Julinak, amiért elvitt minket, nagyon izgalmas volt. a darab a Cigányok lesz, ha elkészül (októberben). már most nagyon jónak tűnik.
lehet, hogy kicsit változtatni kellene a háttéren, hogy menjen a blogom színe az új csíkokhoz a hajamban. (amik mondjuk annyira sem látszanak, mint általában szoktak, csak engem nyugtat meg a tudat, hogy vannak.)
hazajöttem összepakolni, holnap beköltözök végre (és nem kell többé a fiúkonyhából edényeket kölcsönvennem, meg ilyenek), de a legnehezebb feladat nem az őszi ruhatáram összeállítása (elég sötét színű darabok legyenek, hogy bírják a sárvédő nélküli bringázást), hanem a tavalyi könyvespolc átselejtezése. (mert a csigáknak is a könyvespolcon kell elférniük.) azt hiszem, a Szuhogyi palóc tájszótár és a Györkösi-féle latin-magyar szótár egyértelműen itt marad.
egész nap arra vártam, hogy megszáradjon végre a farmerom (amit tegnap leöntöttem palacsintatésztával), és kimehessek végre a kollégiumból, amikor pedig végre megszáradt, és kimehettem végre, úgy eláztam, hogy már nem is volt kedvem annyira odakint lenni. még a kolikertben sincsen őszillata az ősznek, pedig hullanak a gesztenyék.
a brokkolikrémleves már szinte szitokszónak számít, főleg, ha véletlenül a földre ömlik másfél liter belőle. a palacsinta semmiképpen nem számít annak, főleg, ha lekváros. (és ha jut belőle az egész Collegiumnak. meg még nekünk is.) nagyon szívesen mondanám, hogy borzasztóan fáradt vagyok, de az igazából nem fedi egészen a valóságot. még jó, hogy fogkefém már van (az ötödik egy hónapon belül).
amikor reggel felébredtem Pálkövén, még nem gondoltam volna, hogy éjfél után nyolc perccel denevérkakis számítógépeket fogok takarítani a koli alagsorában. az előző mondatban minden állítás igaz.
tudjátok, amikor a collegisták otthonról hazamennek, mondtam ma ebéd közben. bár azért már lankad az évkezdeti lelkesedés, picit szeretném, ha a Collegiumon kívül más is történne (történhetne) velem. viszont új szobám van, óriási(,) szőnyeggel a közepén. ráadásul én értem ide leghamarabb, választhatok helyet a szobanövényeimnek és a csigáimnak. (ők mondjuk még nincsenek itt.) boldogságmorzsák, csak az hiányzik, hogy én is belekerüljek valamelyik szakdogatételbe. mondjuk leginkább mint pozitív hős.
remélem, hogy most már bátran kijelenthetem: ezt a góJatábort abszolváltuk. ráadásul fel is mostunk utána, szerintem izomlázam lesz tőle. három nap pörgés, szép volt, jó volt, pontosan elég. viszlát, Pálköve!
minden jó lesz, ne pörögjek. (nagyjából ez az utasítás mára mindenkitől.)
a legkisebb öcsém még nincs kétéves, és máris olyan mondatokat talál mondani, hogy "Zsófi, én nem is akartam a játszótérre menni." ha nem hallom, nem hiszem el, egészen mostanáig azt gondoltam, hogy három lesz szeptemberben, de nem. meg kellett keresnem a blogarchívumban, hogy melyik évben született. (tudom, necces, de a hatodik kistestvérnél már belefér.) én vigyáztam rá, mert ma délelőtt a többi nővére iskolában volt, a bátyjai iskolában voltak, a szülei iskolában voltak (tanárgyerek). valóban borzasztó lehet így Besének lenni, mondta is, hogy "nem akarom a bölcsit, én is iskolába akarok menni". azt hiszem, gyakrabban meg kellene látogatnom.
a gójatábor-szervezésben az a legjobb, hogy én kezelhetem az összes excel-táblát. GyP boldog lenne, ha látná, mennyire elkezdtem szeretni a képleteket, amióta az év legnagyobb részében valóban bölcsész vagyok.
néha problémáim vannak az emberekkel és magammal, néha az emberekkel, néha magammal. ha problémáim vannak, a mérleg nyelve félrebiccen (néha még a dolgok is kiesnek a két serpenyőből, annyira). valahogy mégis azt tanultam meg (figyelem, élettapasztalat következik!), hogy akárhogy is áll éppen a helyzet, az egyetlen megoldás (nem mindig és kivétel nélkül, de szinte) a kemény munka.
csak valahogy régen, amikor még tudtam imádkozni, minden sokkal, de sokkal egyszerűbb volt. boldog szeptember elsejét.