tudjátok, amikor a collegisták otthonról hazamennek, mondtam ma ebéd közben. bár azért már lankad az évkezdeti lelkesedés, picit szeretném, ha a Collegiumon kívül más is történne (történhetne) velem. viszont új szobám van, óriási(,) szőnyeggel a közepén. ráadásul én értem ide leghamarabb, választhatok helyet a szobanövényeimnek és a csigáimnak. (ők mondjuk még nincsenek itt.) boldogságmorzsák, csak az hiányzik, hogy én is belekerüljek valamelyik szakdogatételbe. mondjuk leginkább mint pozitív hős.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések