hazajöttem összepakolni, holnap beköltözök végre (és nem kell többé a fiúkonyhából edényeket kölcsönvennem, meg ilyenek), de a legnehezebb feladat nem az őszi ruhatáram összeállítása (elég sötét színű darabok legyenek, hogy bírják a sárvédő nélküli bringázást), hanem a tavalyi könyvespolc átselejtezése. (mert a csigáknak is a könyvespolcon kell elférniük.) azt hiszem, a Szuhogyi palóc tájszótár és a Györkösi-féle latin-magyar szótár egyértelműen itt marad.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések