a legkisebb öcsém még nincs kétéves, és máris olyan mondatokat talál mondani, hogy "Zsófi, én nem is akartam a játszótérre menni." ha nem hallom, nem hiszem el, egészen mostanáig azt gondoltam, hogy három lesz szeptemberben, de nem. meg kellett keresnem a blogarchívumban, hogy melyik évben született. (tudom, necces, de a hatodik kistestvérnél már belefér.) én vigyáztam rá, mert ma délelőtt a többi nővére iskolában volt, a bátyjai iskolában voltak, a szülei iskolában voltak (tanárgyerek). valóban borzasztó lehet így Besének lenni, mondta is, hogy "nem akarom a bölcsit, én is iskolába akarok menni". azt hiszem, gyakrabban meg kellene látogatnom.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések