hazafelé a biciklin annyira megáztam, hogy az ujjaim recések lettek, mint amikor sokáig fürdik az ember. szerencsére szeretem az esőt, annyira ősz. ritkán hiányzik Esztergom, de most szeretnék a Kis-Duna parti avarban sétálni. (és szeretnék megtanulni szépen kendőt kötni a fejemre. vagy legalább azt, hogy kell úgy viselnie az embernek a ruháit, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy néz ki, mégis valahogy természetesen jól.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések