bár ez a példa valószerű ugyan, de nem valószínű, ráadásul önző, kontextusából kiragadott és demagóg, mégis: amíg egy dobókocka döntheti el, ki milyen nyelvet tanul, hogyan beszélhetünk a platóni igazságosságfelfogásról. összefüggés talán akad, de most nem kell megkeresni a szerzői szándékot. remélem, hogy minden nappal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, akivé válni szeretnék. (még akkor is, ha ez a kép leginkább úgy alakult ki bennem, hogy kihúztam, aki nem szeretnék lenni, a maradék elemekből pedig összeállt valami, amit néha csiszolgatok, újrafestek, megolajozok, ilyesmi, hátha úgy jobban tetszik.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések