én tudom, hogy az emberek nagyrésze egyedül alszik, nem öleli meg senki, de azért rossz ilyenkor, hogy csak a maci van, meg lapszélre firkált szívecskék, füzetbe sorok közé szórakozottan körmölt szabólőrinc, meg a karkötőd, amit nem veszek le még éjjelre sem, pedig szúr is, ez olyan női butaság, tudod, hogy szeretem mindig, ha van nálam egy pici belőled.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések