égboltsapkájú

ez most szükségállapot, meg lehet szegni a néhány órával korábban hozott szabályt (minek hozok szabályokat), és akkor ezzel a Kispál számmal szeretném búcsúztatni a kétezerkilencet, pápás. (bele kell tekerni.)

gondoltam, megnézem milyen évértékelőt írtam tavaly, hogy majd ahhoz hasonlót idén is, de tavaly nem írtam, és a hagyományok fontosak, úgyhogy csak annyit, hogy péládul júniusban még nem gondoltam volna, de azért összevetve ez egy átlagon felüli év volt, új barátokkal, csomó tapasztalattal, 792 blogbejegyzéssel, ráadásul megtanultam egyedül kezelni a mosógépet.

azért nem volt annyira jó ötlet fél kettőkor nekiállni a vándorló palotának (nekem sokadszor, de m. még nem látta), csak előtte fel kellett olvasnom a szigeti veszedelem ötödik énekét, hogy ne legyen annyira lelkifurdalásom. ugyan m. közben beleunt az enumerációba, de van ilyen. (előtte a kávé és cigarettát néztük, ami szomorú volt és szép, csak m. akart utána egy vidám filmet, és nem igazán tudtunk megegyezni.) tegnap a szerelmes shakespeare-t láttam egyébként, hááát, a Rosencrantz és Guildenstern halotthoz képest sehol sincs, hiába Tom Stoppard, azelőtt meg Az arany iránytűt, ami egyébként szintén Stoppard, és elég bájos, de persze a könyv jobb. sajnos ez csak így megy, egyedül sosem nézek filmet. (ma láttam fotót a Bazilikáról, megdobogtatta a szívem, este meg arra gondoltam, hogy most már néha, ha megkérdezik, hol van Tát, nem azt mondom, hogy Esztergomtól tíz kilométerre, hanem hogy a szlengblogos Tokod melletti falu. azért Tokodon lakni még mindig nem lenne menő.) (mostantól...

63. Legelsőben Rézmán Frank Andrást lovárol Csidával leveré, s kirántá torkábul; Lelke kiment előbb ő meleg testébül, Hogysem maga földre esett lágy nyergébül. 64. Csillag György zászlóval mellette áll vala, Rézmán nagy csidájához erőssen csapa, Kemény somfa csidát által nem vághatá, Magátol is az csapást nem taszithatá. 65. Györgynek mellyén páncér, de az sem tarthatá, Mert erős Rézmán szüvén általtaszitá, Dárdájával eggyütt életét kirántá, Esék le zászlóstul Csillag György hanyattá. 66. Csakhamar Solymosit azután leveré, Tholnai Dömötört szablyával megölé; Vitéz Sárkány Györgynek ottan fejét vévé, Ifiu Jurcsicsnak életét elvévé. minduntalan úgy érzem, hogy ez nekem túl erőszakos.

köd van, szigeti veszedelem és zselés szaloncukor. szia december.

hagytam egy picit, hogy az orromra hulljon a (pelyhes, fehér) hó, a cipőm úgyis beázott rögtön, de legalább a Fellegjárásnak vízhatlan, nejlon borítója van, ha már így a hónom alá csaptam. csak ez a rossz, hogy hajnali egykor fel kell csöngetni a portást. mondogatom, hogy muszáj tanulni, mert nemtanulni otthon is tudok, de ma például a nagyanyámnál ebédeltem (fél zacskó zselés szaloncukrot), este meg valaki más öccsének olvastam mesét. az utolsó hatossal jöttem haza, budáról át pestre, majd vissza ide, furcsa villamos ez a hatos.

napok óta szinte minden álmomban felbukkan HE, ezt annak tudom be, hogy a régi magyar irodalom tananyaga (de főleg az eleje) kísértetiesen hasonlít a gimis töriórákéra, és ez a középkor-kora újkor rész a fejemben egészen elválaszthatatlan tőle. (az vicces, amikor a csoporttársaimmal arról beszélgetünk, hogy kinek mennyire hiányoznak a gimis tanárai, kire mennyire hatottak, és ki milyen gyakran levelezik velük. nagy felelősség azért gimis tanárnak lenni.)

éjjel arra az elhatározásra jutottam, hogy szorgos, önmegtartóztató, tiszta és szép életet fogok élni. ennek az első állomásaként ma nem vettem csokit, hanem megettem azt, ami itthon volt.

én csak megpróbálok boldog lenni, ahogy mindenki más.

ha kicsit kevésbé lennék önző, karácsonyra azt kértem volna a Jézuskától, hogy hadd legyek egy kicsit kevésbé önző. hadd ne bántsak meg másokat akaratlanul. mint ahogy mindig. mint ahogy mindenkit. csak nyalogatom a régi sebeimet, mit nyalogatom, feltépem, hogy fájjon, és azokból emelek falakat magam köré. most ilyen kedvem van. mindig félek, hogy nem is tudok szeretni.

Az alábbiakban Osvaldo és Mizu mindennapjaiba kaphatnak rövid betekintést a kedves olvasók. Nyálkás fotók a hajtás után, a csigaérzékenyeket megkímélem. (De nem éri meg kihagyni, elképesztően cukik, ráadásul egy idő után rájöttem, hogy kell használni a gépet.)

azért ez valahol mégiscsak vigasztalhatatlanul szomorú. (minden fogalom viszonylagos persze, de szerintem a normalitás fogalma a legviszonylagosabb.)

igazán tarthatatlan, hogy négy napja 12 órákat alszom (éjszaka!), annyit eszem, mint három elefánt, és csudijó kedvem van. hová lesz így az alvászavaros, étkezési zavaros, bánatos művészféle-imidzsem...? (amennyiben volt olyan.)

a húgom csinált mindenkinek hűtőmágnest, anyuéra anyut rajzolta, BB-éra BB-t, B-éra B-t, az enyémre meg egy csigát.

én megmondtam, hogy el fogunk késni, jelentettem ki némi kárörömmel a hangomban a templomban, aztán megpróbáltuk csöndesen leküzdeni a törött kezű öcsémről a kabátot, meg drukkoltunk a Huginak, aki délelőtt tizenegykor még tagadta, hogy bármi szerepe is lenne a műsorban, de egy gyors telefonálással kiderítettük, kinyomtattuk, betanítottuk, szuper volt. közben a családi kupaktanács arra próbál rájönni, mit is kell csinálni a fagyasztott hallal (BB ugyan U-alakú halat szeretett volna, de az már nem volt a boltban), szóval elvagyunk, ahogy szoktunk lenni. illetve annál azért jobban. (igen, úgy alakul a helyzet, hogy a család meg a szeretet meg az ehhez hasonlók ünnepe a karácsony, nem látom a csillagot, pedig kerestem egész nap, de nincs sehol.)

Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak, most elszaladok mézeskalit díszíteni.

na látod, Kicsi, ha nagyon okos leszel, te is lakhatsz itt, mondtam a Huginak a collegiumban, hogy ösztönözze, meg ilyesmi, de szemmel láthatólag őt nem járta át a nagy, nemes ősök szellemisége. nem baj, majd egyszer. előtte színházban voltunk, megnéztük a Berzsián és Didekit a nemzetiben az egész családdal (az most azt jelenti, hogy mi négyen, meg anyu és a barátja), komolyan ajánlom mindenkinek, akinek van elvihető gyereke/kistesója. volt, ami nem tetszett, de nem spoilerezek, hátha tényleg megnézi valaki. (és miért szomorú egy valamirevaló költő?) update, a válasszal a hajtás után

percek alatt betöltöm a rendelkezésemre álló teret. (ahogy kopog az olvadó hó az ablakpárkányon. az a dislike.)

annyira zavart, hogy a szemembe lóg a hajam, hogy levágtam a frufrum. jajj. remélem, hamar visszanő, mert így nem mehetek emberek közé. (véletlenül cikkcakkos lett.)

és valahol a fény utcai piac és a moszkva tér között egészen rövid időre, de mégis elkapott a karácsony. azt mondta, hogy hékás .

látványosan bolyongok egy nyolcszáz oldalas német regénnyel a hónom alatt a collegiumban, hogy bibibí, nekem ilyenekre van időm, mert most csináltam magamnak. (meglesz még ennek a böjtje, dehát carpe diem.)

egyébként próbáltunk vásárolni mindenfélét, de a végére már annyira megcsömörlöttem a giccstől, hogy képeslapot sem tudtam venni, hanem úgy döntöttem, hogy ráírom egy fehér lapra, hogy boldog karácsonyt, és azt adom fel.

kezdek beletörődni, hogy 3 és 3/4 órát tudok csak aludni éjszakánként, többet akkor sem, ha mindenféle praktikákkal próbálkozom. például meglocsolom zseblámpafénynél a virágom, meg ilyesmi.

milyen klassz, fehér a világ.

nincs áram, mondta anyu reggel, én meg, hogy dejó, akkor végre aludhatok (ugyanis akkor net sincs, és akkor nem tudom letölteni a nyelvésnyelveket, amit persze már elolvastam egyszer, de az régen volt), de persze azt nem lehetett, mert a húgom egész délelőtt furulyázott a szomszéd szobában, kivéve azt az időszakot, amikor az ágyam mellett azon veszekedtek B-vel, hogy a száraz ruhákat először szétválogassák-e, és csak aztán hajtsák össze, vagy fordítva. azért még mindig úgy csináltam, mint aki alszik (néha látványosan a fal felé fordultam), de bejött anyu, hogy megbeszéljük mindenki karácsonyi ajándékát (azt mondtam mindenre, hogy ühüm, aztán amikor felkeltem, beugrott, hogy arra mondtam igent, hogy majd én kitalálok és megveszek mindenkinek mindent). aztán sajnos visszajött az áram, és sajnos tanulhatok bevnyelvtudra. (mondjuk a koliba visszajutni vicces lesz.)

na, csináltam Nap  kedvéért (és segítségével)  like  gombot, a fiúknak pedig, akik hiányolják a dislike-ot a facebookról, dislike  gombot is. de azt nem feltétlenül kell használni, csak úgy van, jelezvén, hogy kész vagyok én a negatív kritikára is.

három hóangyal a réten, a legnagyobb, a közepes meg a kicsi, a Hugi föléjük is írta, hogy BB, Maf, Hugi. a B nem jött ki játszani, mert a tanév első tornaóráján, amit nem lógott el, hogy helyette a könyvtárban olvasson (Platónt, elképesztő!) eltört a keze, és különbenis hideg van. pedig mondtam neki, hogy csinálhatna félkarú hóangyalt, de nem értékelte. a macska kijött játszani, de nem csinált hóangyalmacskát, viszont elsüllyedt a buksija tetejéig, és szemmel láthatólag azon gondolkodott, hogy mi ez a puha, fehér, hideg izé. jó azért itthon, azért jó.

régen azt mondtam, hogy igen, és arra gondoltam, hogy igen, és azt mondtam, hogy nem, és arra gondoltam, hogy nem. most azt mondom, hogy igen, és arra gondolok, hogy lehet, azt mondom, hogy nem, és arra gondolok, hogy dehogynem, azt mondom, hogy talán, és arra gondolok, hogy kizárt, azt mondom, hogy lehet, és arra gondolok, hogy sosem, nem mondok semmit, és nem gondolok semmire. de.

- és aki csak kicsit hisz? - olyan nincs, csak olyan van, aki nem meri kimondani, hogy nincs isten. - mert az gyilkosság.

ezt a félévet nagyon-nagyon sok szempontból borzasztóan elrontottam, szégyellem magam a szörnyű franciajegyeim miatt, még elhagyott tanegységem is van. ráadásul se zenekar, se énekkar, se semmi (jó, az utolsó három hétben szerepeltem egy francia darabban, komoly teljesítmény volt). nem baj, új év, új élet? bár legalább az emberi kapcsolataim nem olyan vészesek, mint amilyenek gondoltam, hogy lesznek. (a kolira is és egyetemre is igaz szerencsére.) könyvvel a kezemben mentem le a karácsonyi műsorra, lent jutott eszembe, hogy jé, gimis reflex. itt mindig van kivel beszélgetni, még akkor is, ha csak csapódok tétován ide-oda. holnap reggel (amint sikerül felkelnem) nyomás haza, ott kitisztulnak a dolgok.

reggel óta olyan vagyok, mint aki szerelmes, és azon gondolkodtam, hogy kibe meg minek. szóval a szabadságba (vizsgaidőszak), a télbe, a havas budapestbe, ilyen boldog és közhelyes dolgokba. (lehetne pl. konkrétabb is, pl. egy fiú, de nem akarhat az ember mindent egyszerre.)

meg van vetemedve az ablak, meg van vetemedve, ismételgettem reggel a sikeres latin vizsgám után minden szembejövőnek. (de először Matteónak, mert mellette jutott eszembe ez a remek szó. kár, hogy ilyen speciális helyzetekben használható csak.) aztán például hógolyó, például volt két vizsgám (inkább másfél), aztán boldogság (mert négy (4!) napig semmi vizsgám, még egy picike sem) és kori-kori-korcsolya, meg a Szputnyikbringát is elraktam télire, hóban biciklizni nemfrankó. (mármint az, de veszélyes.) aztán amikor hazaértem, akkor meglepetésszerűen meglátogatott a nagymamám (aki amúgy tényleg a telefonkönyvből tanított olvasni, nem mintha nem lenne a lírai én szempontjából tökmindegy), és legalább 3 percig kibírtuk egymás mellett ordítozás nélkül, tehát kb. addig, amíg a kollégiumon keresztül felértünk a szobába. hozott csicsókát, meg mellékelt mellé használati utasítást is, szóval a csicsóka a nap másik szava. a nem nyelvi részeivel még nem tudom, mit kezdek. az ég rózsaszín, a ...

sajnos annyira trendivé vált blogot írni, hogy lassan azokra nézek áhítatos tisztelettel, akiknek elvi okokból nincs. sic transit gloria mundi?

olvasni a nagyanyám tanított mert a telefonkönyvben minden betű megvan és minden ember és minden utca tehát az egész világ az enyém lehetett (egyszerre voltam kárpitos, rendőr, fazekas és bohóc budapesten laktam és nagyszalontán szajkóztam: zrínyi utca hét szám) pedig még nem értettem mást csak hogy a kávé miért mindig éppen túl meleg és miért ugrunk át időnként ismerősnek tűnő neveket (nagyanyám azt mondta, nem sír csak néha túl nehéz a fátyol) talán még mindig az enyém minden csak már kikoptattam az ujjaimmal a betűket, vagy nem tudom

kinyitottam a latinkönyvem, aztán ledobtam a földre, ugráltam rajta és közben kispálszámokat énekeltem  azzal a lendülettel be is csuktam, és mondtam, hogy így, hogy holnap latin, meg egyébként is vizsgaidőszak van, és elfoglaltak vagyunk, szóval akár megejthetnénk azt a bútorelhúzogatós nagytakarítást, ami már szeptemberben elképesztően szükséges lett volna, csak akkor még nem volt porszívóm. sajnos már nem nagyon van letakarítandó felület a szobában, és még mindig nem tanultam egy betűt sem, nem lesz ez így jó.

például azt lehet kívánni, hogy valaki vágassék fejbe a régi magyar irodalmi szöveggyűjteménnyel , az ugyanis hálózati, tehát csak a kibertérben létezik, elképzelt nullákból és egyesekből áll (ha ezt Nyéki Vörös Mátyás tudná!), tehát tulajdonképpen nem is kívánok semmi gonoszat. de legalább nagyon szépen havazik, ez is valami.

(23:01:52) M: függő vagy (23:02:07) M: perverz régi magyar vers függő holnap régimagyaros beugró . utálom az értelmetlen dolgokat. mondjuk Szenczi Molnár valóban szép , Madách Gáspár meg legalább jellegzetesen obszcén.

kiültem a koliudvarba, a gesztenyefák alá és a varjak közé ebédelni, hátha megszán az ég, és azokból a gyönyörű, tömött vattapamacsokból megered a hó, mert ez a tízpercenként két bizonytalan pihe, ez inkább szomorú, mint szép. nem baj, van még két és fél hónapja eldönteni, mit akar, én pedig tudok várni. (aztán a villám nyelével ettem krémtúrót, mert az volt az egyetlen evőeszköz, amit a szobában találtam. azt hiszem, el kellene mosogatni.)

elment a faluban a legutolsó személyvonat, én innen messziről gondoltam rá. elképzeltem az állomást (megállóhelyet), szemben a kiserdő, hátul jobbra a fagyizó, pont a hátad mögött cseresznyefa, a kispiros lassan jön és halkan, három szeme van.  paniadam meg pont rajta ült .

Budán lakni világnézet, Buda közelebb van az éghez, mint szomszédai. voltunk ma apával színházban, Asztalizene , emészteni kell persze, hiszen hol játszódik. apa lakott is ott, mi csak látogatni jártunk, hogy második otthon, de azért ismerős a környék, ott van a fél kamaszkor a királyhágón, a böszin, az ugocsán. budán lakni, budán lakni. (azt hiszem, az apák általában nem tudnak mit kezdeni a felnőtt lányukkal. írnék mást is, de mégiscsak elolvassa, szia apu.) aztán akkorát dobott rajtam a macskakő, hogy leesett a lánc (azért a sötétben, a kormányra fagyott kézzel láncot visszarakni, az nem menő), fázott a nyakam, de sokáig nem mertem megigazítani a sálam, olajos ne legyen, mert azt az életben nem szedem ki. de a forralt bor egészen hazáig melegített. most meg még van egy kicsi hátra a szemináriumi dolgozatomból, de sajnos ettem, így nem biztos, hogy meg tudom írni. (igen, szerintem is szörnyű, hogy ez motiváló erő tud lenni, hogy ehetek, ha kész. mindenesetre eddig bejött.)

ki szoktam ülni az ablakba, harmadik emelet, előttem a kastély kollégium, távolabb a Széchenyi hegy, ha nincs köd, látni a tetején a tévétornyot. odaképzelem mellé a Hargitát is (igen, még mindig érzek valami végzetszerű véletlent abban, hogy hazafelé látni az ablakból). hóillat van, hűvös, borzongató hóillat, tiszta és tökéletes. készülök lélekben a télre, remélem, hosszú lesz és hideg, sötét és kegyetlen. (szeretem, ha valami igazán az, ami a lényege. ezt az őszt például nem szerettem, keveset esett és keveset fújt a szél. márpedig számomra az ősz az eső, a szél és a gesztenyefalevél. az persze szerencsére sok van a koli udvarán.)

az állandó félelem a középszerűségtől, és közben az önmarcangolás, hogyan lehetek ilyen elitista. (minden ember egyenlő, minden ember egyformán különleges. de azért vannak még különlegesebbek. Raszkolnyikov is ebbe bukott bele. vagyis Raszkolnyikov tulajdonképpen nem bukott el, de ez most nem tartozik ide.) hogy nem lenni képesnek igazi teljesítményre, igazi érzelmekre, semmire. félelem a nem szeretéstől és a nem szeretve levéstől, ez a kettő összefügg, az előzőhöz szorosan nem kapcsolódik. hülyén hangzik, de igaz, szeretném, ha szeretnétek.

eleinte egy kicsit bántam (vertem a fejem a falba, hogy mekkora barom vagyok, miért kellett nekem még ez is), aztán persze végül nagyon élveztem ezt a francia színjátszót. a próbákat kicsit jobban, de azért az előadás sem volt rossz. (nyelvileg? három hét alatt Claire elérte, hogy meg merjek szólalni franciául a jelenlétében. eleinte ugyanis csak a fejemet ráztam vagy bólogattam, amikor hozzám szólt. mondjuk háromszavas mondatokban, na de akkor is, háromszavas mondatokban bármit ki lehet fejezni.) és akkor ma pofátlanul nem csináltam semmit, de ebben elég kényelmesen elfáradtam. úgy érzem magam, mint egy kád, amiből néhány napja kihúzták a dugót, eddig örvénylett, de most már csak az utolsó cseppek tűnnek el a lefolyón. fel kellene tölteni. (olyan buta vagyok. de a Collegium jó, ösztönöz okosabbnak lenni.)

nem tudom, mennyire legyek magamra mérges, szóval inkább olvasok egy kis szépirodalmat. pontosan most jött el az a pillanat, hogy szünetet kell tartani. például egy éjszakányit. (durva egy hétvége lesz, rá kell készülni.) (pedig még aközben is a latint mantráztam, miközben visszacsavaroztam a zuhanyzó kilincsét. persze nem hordok mindig magamnál csavarhúzót, csak le kellett szednem azt az izét a vázról, ami kiszakította a nadrágom. sürgősen kell egy bringás táska, ebbe ugyanis nem fér bele rendesen a lakat. ma csupa porcukor lett. a kakaós csigám meg valószínűleg lakatos, de az nem volt olyan feltűnő.)

szerencsére nincs időm sírógörcsöt kapni életem első bukott vizsgája után, és szerencsére előrelátóan vettem magamnak kakaót. (annyira izgultam a vizsgán, hogy véletlenül leszakítottam a NaNe -s kulcstartóm.) csupa endorfin az élet. aztán Molieren egy csomó szó csak latinul jutott eszembe, de ilyen alapdolgok pl, hogy most ( nunc ), vagy hogy hallani ( audio, audire, audivi, auditum ). meg ma az a szó is eszembe jutott, teljesen magamtól, hogy a földim , amikor szembejött az egyetem előtt egy srác a faluból. ez valami betegség előjele lehet, ennél modorosabb szó kevés van.

éjfél körül kezdett egy kicsit szürreálissá válni a helyzet, mogyoródarabok, pattogatott kukorica, hópelyhek és coniugációk repkedtek a levegőben ( mondj egy igét! ), és azt magyaráztam, hogy nem írhatok valós és megtörtént dolgokról, mert elolvassák. (csak nagyon lassan tanulok a hibáimból. vannak őszinte és másképp őszinte időszakok, fogalmazzunk így.) de mondjuk senki sem figyelt rám. (szoktam írni persze az életről, de szívesen színezem ki és költöm át, ami nem azt jelenti, hogy mindig, hanem hogy előfordul. ez ugyanis egy blog, nem a valóság, még akkor sem, ha az emberek általában szeretnek egyenlőségjelet tenni a Maf és a Zsófi közé. én is szeretek. (tudjátok, költő és lírai én.) mondjuk a mikulásról csak azért nem írtam egy sort sem, mert vártátok, hogy írjak, és nem tudom. ebben a nem tudomban elég sok minden benne van, főleg az, hogy aludnom kellene. vehetitek akár annak is, negatív kritikának, de igazából mindenki annak veszi, aminek akarja. reggelre úgyis megbánom, hogy ...

nem is tudom, blöfföltem-e már ekkorát, mint ezen a vizsgán. puskázni csakazértsem. majd lesz valahogy.

összeláncolnám a bringáinkat is, hogy velem maradj.

igen, ez a kultúrák közötti párbeszéd az, amit más kollégiumokban nem kap meg az ember, gondoltam hajnali kettő óra öt perckor, miután elmagyaráztam az egyik amerikai cserediáknak, hogyan kell használni a mosógépet. sajnos nem tudok angolul, és a mosógépet sem tudom használni, szóval remélem, hogy nem ismer meg a folyosón, ha véletlenül tönkremennek a ruhái. (ha fiú lennék, bizonyára fülig szerelmes lennék ebbe a francia lányba, sőt valószínűleg minden létező francia lányba, ha minden francia lány ilyen. szeretnék francia lány lenni.)

bekerült az első két ötös az indexembe (a többi jeggyel nem fogok így dicsekedni), szóval boldogság van. persze mégsem azért mentem el Pannival vásárolni, mert hogy például megjutalmazzam magam, hanem mert úgysem volt óra, és azt akartam, hogy végighallgassa a kiselőadásom (amelyben öt percig beszélek A gyerek borítójáról). szóval most már van sapim, ami jó a bukó alá, meg új nacim, amiben lehet biciklizni, és amit viszont nem fogok kiszakítani. (úgy érzem magam, mint egy ötéves, ahogy nyüvöm a ruhákat. milyen hülye szó már ez.)

azt mondta, ne beszéljek neki ilyen borzasztó dolgokról. pedig csak a családomról meséltem.

felakasztottam a Nap-féle hópihét (a képen látható közeli rokonát) a futónövényem egyik levelére (ez bezzeg szeret itt, nem úgy, mint az aloe vera, ami haldoklik; ez már a francia-magyar szótár tól a toldy magyar költészet éig nőtt), jobb kézzel jegyzeteltem nyelvészeten (mert valamivel le kellett kötni magam begyulladt a bal, annyira tetszett, hogy így fogok naplót írni, hogy gyakoroljam), és február közepére lapoztam a naptárban, mert szívesebben nézem bodorádámot, mint tóthkrisztinát. hiányolom az életemből a különleges-különös dolgokat. (megnyugtat, hogy az irodalomtudomány és a nyelvészet (de főleg az irodalomtudomány) bizonyos professzorait, adjunktusait stb. nemcsak én tartom elképesztőn cukinak , hanem más lányok is, és együtt vetünk rájuk lopva rajongással és szerelemmel teli pillantásokat.)

megéreztem, hogyan dobog a szívem, és a takaró alatt kucorogva rettegtem a haláltól. hogyan lehetne szabad a szellem, ha ilyen bokafájós, szívdobogós, korgógyomrú a test. (és ilyen duzzadt és vörös lesz a szeme, amíg ismerkedik a szépséggel és a tudománnyal.) ...Kezdted érteni a gondolat örök szeme alatt a földi sorsot és magányodat, s tested, egyetlen birtokod, hazád, s aki azt is feldúlja, a halált, s ami addig is őröl s isteni fölöslegeid sorra elveszi ...

nem értem, hogy lehet bírni ezt a mindennapos harcot, a zebra egyik végéről a másikra eljutni, mondjuk a móriczon, hiszen jönnek, tömött sorokban, lobogó hajjal, elkeverednek lábak fejek . igazából persze nem ez a lényeg. azembercéljaeküzdésmaga. (ami sajnos igaz.)

szeretem, amikor ilyen vörös az ég éjszaka. kísérteties és valószínűtlen. (persze itt a városban gyakran vörös, kicsit az is hiányzik, hogy teljes súlyával visszahulljon rám a csönd, mely égbolt és csillag .) (amúgy kétszáz fölötti látogatás, ilyensevoltmég, köszi.)

na gyere cica, megyünk sétálni, mondtam a szputnyiknak, aki örömében vidáman csöngetett egy picit, és én is nagyon vidám voltam addig, amíg el nem kezdtem félni, hogy a füleim valahol lefagynak, lepotyognak, és megeszi őket valami bodorádámi állat. szerencsére a helyükön tartotta őket a bukósisak. aztán csavarogtunk Nappal , akinek szép fehér lova bringája van, és biciklikről és fiúkról beszélgettünk, meg arról, hogy egyértelműen az a legideálisabb, ha a kettő együtt van, mondjuk ha a fiú bringázik. a szputnyik mondjuk azt is hozzátette, hogy nem baj, ha a bringa is jól néz ki, de ezt szerintem csak én hallottam. szóval ez egy egészen jó nap volt addig, amíg be nem vertem a bokám felszálláskor lendületből egy parkoló teherautó aljába (gondolom, ez gyakori bringásbaleset), meg bele nem akadt a nacim annak az izének a csavarjaiba, ami fent van a vázon, és a lakatot szoktam belerakni. és hát kiszakadt, nemkicsit. de olyan karácsony van odakint, hogy ez sem bosszankodós, inkább mosolygó...

na, öregszem , állapítottam meg reggel hétkor, de visszaaludni már nem lehetett, szóval miután kicsit csalódottan megállapítottam, hogy elég tehetetlenek ezek a piros ruhás, pocakos, bozontos szakállú öregemberek, meg sem találják az embert, ha kollégiumban van, kerestem egy karácsonyi zenét játszó netrádiót, és elmentem boltba, hogy meglepjem magam egy csomó édességgel. (meg a szobatársaimat is, bár ők most otthon vannak, szóval biztosan nem szorulnak ilyen álmikulásra.) és akkor elhatároztam, hogy főzök magamnak lekváros derelyét, ami addig jó ötletnek tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy a mélyhűtő tele van jéggel, ami miatt nem lehet belerakni semmit jegesmedvékkel, hószörnyekkel és jégkirálynőkkel, és nem hagyhatom, hogy megegyék, szóval muszáj megfőznöm az egész zacskóval. (a legkisebb zacskót vettem, de még ez is négy adagnak tűnik.) szóval ha valaki elérhető távolságon belül van, és esetleg szereti a lekváros derelyét, az szóljon, mert én ennyit sosem eszek meg. (mondjuk a zsemlemo...

félelmetes esztétikai érzékről tesz tanúbizonyságot az a csipketerítő félhópihe sorminta, amit a kakaós-teás-proteinporos polcom tetejére ragasztottam blútekkel gyurmaragaccsal. ha lenne kábelem a mobilomhoz, megmutatnám, így csak képzeljétek el. (egyébként meg egész nap kötelezőket olvastam/hallgattam, és brrr.) update

- jól vagy? - aham. - csak mert ma még nem volt blogbejegyzés. ...nem egyedi eset.

ez így nem megy, állapítom meg, hogy mondjuk tetszik egy fiú ( mármint több fiú is tetszik, de az egyes szám mégis egyszerűbb ), hogy tetszik egy fiú, de ha tetszik, akkor ő nyilván okos, jóképű és kedves ( vagy van benne valami más, ami miatt tetszik, de mégis ezek a legjellemzőbbek ), és akkor én olyan butának, csúnyának és sutának érzem magam a környezetében, de hát ha én annak érzem magam, akkor hogyan várhatnám el tőle, hogy okosnak, gyönyörűnek (vagy legalábbis ne csúnyának) és kedvesnek lásson. persze néha megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem gondolnám azt magamról, hogy a szimpatikus fiúk környékén a dolgok természetes rendje szerint butává stb. válok, de az csak még rosszabbul sül el. (mondjuk pl. orra esek valamiben, elejtek valamit, vagy csak egyszerűen nem tudom kimondani a szavakat, és nem csak azt nem, hogy ellehetetlenít, mert azt viszont senki sem tudja kimondani semmilyen környezetben, aki pedig mégis, az máris kivívja őszinte csodálatomat. bár mostanában én is ki ...

milyen már ez a felnőttség. hogy nem jár a télapó, olyan. (pedig egy igazi télapó megoldaná, hogy a koliablakba is rakjon mandarint meg csokit. dió meg mogyoró nem kellene, azt nem szeretem, de mondjuk megennék az öcséim. mondjuk úgyis koszos a cipőm, úgysem hozna, ha lenne se.)

de micsoda hátrány az a fiataloknak, hogy esztergomnak gyakorlatilag nincs értelmisége. (mindenki gondolja tovább.)

fontos lenne, hogy érjenek ingerek az egyetemen vagy a kolin kívül is. ezért most például csavarogni voltunk, Macs, meg a Lány, akivel levelezni szoktam a kevésbé érdekes órákon, meg mostanában ország-városozni is, meg egy fiú. ilyenkor kicsit elkeseredek, sokan tanulnak érdekes dolgokat, vagy sokan tudják már, mi érdekli őket ebből a nagy masszából, amit a magyar szak nyújt, én viszont még csak azt tudom, hogy mi nem. azért az is valami. mindenesetre egy csomó tervem van a jövőre nézve. csak most megköti a kezem a billentyűzet, mert az érettségis hisztim után meg kellett fogadnom, hogy nem írom be kétnaponta, hogy segítség, meg fogok bukni minden vizsgámon. (gondolni persze szabad.)

ma pont olyan nap van, amikor az ember csak várja, hogy történjen már valami. szerencsére nem történik. nagyon meg lennék sértődve, ha mégis.

most kommunikáción ülök. hogy miért ír valaki blogot, az a téma. (és a combfikszről idéznek persze, honnan máshonnan.) mondjuk ebből szívesen vizsgáznék.

igaz, hogy fáradtan az ember sokkal boldogabb? , kérdezte Matteo, és mondtam, hogy igaz, de mást nem nagyon, mert éppen próbáltam átmelengetni a kormányra fagyott kezem, meg csak a bal lábamra állni, mert ugye a jobb cipőm beázik, és nemkicsit. (mondjuk haza kellene vinni, akkor kénytelen lennék a másikat hordani.) ha mondtam volna mást is, valószínűleg azt mondtam volna, hogy az ember kobakja olyan üzemmódra kapcsol huzamosabb ideig tartó éjszakázás után, amikor csak a létfontosságú információk (pl. a különböző fonémák képzési jegyei, vagy hogy hátulról busz, vigyázz! ) kerülhetnek bele, az esetleges negatív elemeket pedig egyszerűen figyelmen kívül hagyja, mert úgy igazán nem lehet élni. (mondjuk nekem már szerepel a programterveim között az alvás, ma nagyon-nagyon sok perc kellett ahhoz, hogy egyáltalán felfogjak egy olyan, kb. háromszavas kérdést, hogy használok-e google wave-et .) (ja, van még 10 meghívóm, és nem tudok velük mit csinálni, kinek kell?) csak ugye holnap (is) zh.

ne gondoljátok, hogy nem éri meg, csillog az egész út, csillognak az autók, a fák, csillognak a karácsonyi csillogók, tényleg szép. nagyvárosi giccs ez, a villanyoszlopokra szerelt égősorral, de ezt is lehet szeretni. meg a hídon, ahogy a duna. (szóval igazából csavarni lehetett belőlem a vizet, mire hazaértem, de a táskámnak jár egy piros pont, nem bíztam benne teljesen, hogy vízálló. márpedig a masni tuti hidrofób, ciki lett volna eláztatni.) most egyébként órán kellene lennem, de inkább megszáradok, biztos, ami biztos.

nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen sáros, kb. a bukósisakom tetejéig. szia december. (pedig milyen jó, ahogy csikorog a fék, ez a legjobb az egészben. mondjuk kanyarodáskor kicsúszott a hátsó kerék a nedves avaron, akkor kicsit megijedtem, de egy kis izgalom csak jót tesz.)

miért lyukadnak ki a harisnyák még a nadrág alatt is, és miért, hogy megbocsátani olyan nehéz. (mert benne élsz te minden.)

Petőfi nem vacakolt annyit a hivatkozással, mint én, A hóhér kötele elején ugyanazt idézi, amit én a Háy János dolgozatomban. Ő simán odaírta a tízparancsolat szerzőjeként, hogy JEHOVA (kiskapitális). Eszem megáll. Mondjuk úgy döntöttem, hogy a közhelyszerű idézetet Az ember tragédiájából nem fogom lapszám szerint hivatkozni, mivel ma végignyálaztam néhány kiadást a könyvtárban, de mindegyik viccesen nézne ki ott, hogy mondjuk MADÁCH (kiskapitális) Imre, Az ember tragédiája , Bp., Unikornis, 1995, 32.

ha az emberen van például bukó, az azért jó, mert amikor lehajol, hogy eloldja a közlekedési táblától a járgányt, és lebuccolja a póznát, akkor az nem fáj. de lehet, hogy ha nem lett volna rajtam bukó, nem is buccolom le. viszont kesztyű, na, az nem volt ma rajtam, aztán még most is azt nézegetem, mik ezek az érzéketlen, piros izék az ujjaim helyett. amúgy nem volt ez olyan rossz nap, pl. a hátsó villogóm csak a kolin belül esett le. más pozitív most nem jut az eszembe.

képes voltam órákon át bosszankodni azon, hogy a franciák Jean-Sébastien Bach-ot csináltak szegény Johann Sebastianból, hogy ez micsoda udvariatlanság (persze nyilván nem ezen bosszankodtam, hanem azon, hogy úgy egyáltalán fordítanom kell), aztán kinyitottam a Moliere-t, ahol valamilyen rejtélyes oknál fogva Uborkának van fordítva M. Jourdain (és Lidinek Nicole), és megállapítottam, hogy hát, hülyék mindenhol vannak és lesznek is. (viszont például az, hogy a Harry Potterben magyarosítva vannak a nevek, az jó. a palotánál voltak beszélő becenevek, amiket át kellett írni, ott kompromisszumos megoldás született, akármennyire is bután néz ki pl. a Mrs. Kotnyeles, még mind jobb, mint a Kotnyeles asszonyság.) sajnos évszám nincs a könyvben, a jelmeztervek rajzolóját és a kiadóvezetőt nyomoztam le google-n, így saccolom 1945 és 1948 közé (na meg az első pecsét benne vörös csillagos, búzakalász-kalapácsos, viszont nem ITI-s, hanem EC-s). és a végén vannak rajzok a szereplőkről, meg a különböző...

ez így elfogadható taktikának tűnik, addig tanulni, amíg le nem merül a MaSnI. (persze még bírja tizenhét percig, de szerencsére kész vagyok a mai penzummal.)

azon gondolkodtam hajnali négy órakor, hogy ki az a fiúszárnyon, aki még ébren van ilyenkor, amikor pedig már aludni kellene. aztán azon, hogy amikor alsós voltam, és a panelban laktunk, akkor éjszakákon át ácsorogtam az ablak előtt, és bámultam a szemben lévő tízemeletest, és vártam, hogy lesz-e olyan, hogy egyszer elalszik az összes lámpa, és mindenki aludni megy. nem volt. (néha reggelig vártam, amikor már elkezdték felkapcsolgatni a lámpákat.) (akkortájt még féltem, hogy kivilágít a lámpa az ajtó alatt, ha olvasni próbálok, és anyu elküld aludni, ezért inkább mászkáltam a sötét szobában, és éjszakákon át nem csináltam semmit.) szóval azon gondolkodtam, mennyire nyomasztóan ismétlődnek az elemek az ember életében.

gondoltam, írok arról, hogyan találtam meg az elveszettnek hitt naplómat a könyvespolcomon (mindig jó voltam abban, hogyan kell elrejteni dolgokat), de aztán olyan abszurdnak tűnt, hogy a blogomban a naplómról írjak. mintha a naplómban a blogomról írnék.

néha eljátszom a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha mondjuk lenne egy fiú, aki tetszik, és pont ugyanennek a fiúnak én is tetszenék, az milyen jó lenne. persze nem érzem úgy, hogy az érzelmi életem például sivár, vagy hogy az emberi kapcsolataim igencsak a könyvtárra korlátozódnak, persze nem érzem. (na nem mintha lenne időm ilyenekre. olyan lelkifurdalásom van mindig, ha véletlenül nem könyvekkel, hanem emberekkel vagyok, hogy az szörnyű.)

Egy archeológus teknőjében, a tisztító vegyszeres lében: ott találok rád, mikor melléd ejtenek. Hát itt vagy? - mondod -, drágám, szép csigahercegem. És a kutató boldogan nevet: A triászból valók, fantasztikus lelet. Belőlük lettek a bonyolult rendszerek, az állatok, s nem kevésbé az emberek. Aztán helyet szorít nekünk a múzeumi tárlókban: Én szemben veled és te szemben velem. Nézlek, nézel és kérdezel: Szép csigahercegem, nem vagy te túl öreg? Ugyan ? felelem -, aki először lát, azt se tudja, júra-e vagy triász. Mit számítanak a milliónyi évek, ha testkövemmel végre hozzád érek. csigaherceg, csigaherceg.

körülbelül mostanra kapartam magam össze, ez mondjuk nem jelent semmit, de már csak egy szem fájdalomcsillapítóm van, azzal ki kéne bírni reggelig. azon gondolkodtam ma (már amennyire tudtam amellett gondolkodni, hogy egész álló nap szakadatlanul sajnálom magam), hogy azoknak milyen szívás ez az egész, akiknek nem is lehet gyerekük, és mégis ilyen durván fáj a hasuk havonta egyszer, hogy meg lehet tőle őrülni, és az ember legszívesebben mondjuk kuporogna egész nap a takaró alatt, szóval az azért dupla kitolás így az élettől, ezért most inkább másokat sajnálok, annak legalább nagyobb a társadalmi elfogadottsága. és akkor még szülni mennyire fájhat, jóég, bár még mindig nem hiszem el ezt a mesét, hogy az emberben elfér egy baba, és ki is fér onnan, a gólyás-sztori sokkal valószínűbbnek tűnik. a gólyásban eleve nincsenek olyan vicces szavak, mint a zigóta meg az amnionüreg, amik nyilvánvalóan csak ki vannak találva, nem úgy, mint a gólya, ami konkrétan létezik.

abszolút érthető, hogy nem szeretnek a szobatársaim , gondoltam négyórakor, amikor félhangosan morogva (e l fogok késni, segítség ) felcsaptam a kislámpát, áttámolyogtam a szobán, és elkezdtem felöltözni. aztán rájöttem, hogy töksötét van odakint, ránéztem az órára, és aludtam még egy kicsit. jó, mondjuk nem tudok túl sok olyan időszakot felidézni az életemből, amikor nem voltak alvásproblémáim, de így mégis más, hogy nem csak nekem rossz. (és négyes lett a zéhám (francia), úgyhogy jutalmul vettem magamnak marcipánt, és alszom még egy picit.)

ez nem tudom, hogy mikor és miért alakult ki, hogy mondok az embereknek dolgokat, mindenesetre a legjobb lenne a lehető leghamarabb leszokni róla. (és hogy megmondok. ez meg még rosszabb. hogy a véleményem, ki kérdezte.) önuralom, az kellene, de nincs. most sok Háy Jánost olvastam, szóval mondjuk az apámra fogom.

és küldeném a collegistáknak sok szeretettel Ha a Ménesire érünk, ott biztosan leállok és összecsuklok – gondoltam. – Ott fogok kimúlni a Ménesi kövén, mint egy emeletről leejtett tejeszacskó, egy undorító tócsa leszek, amibe az embernek belelépni sincs kedve. Háy János: A kéz

jó, ki kell mondani, fizikailag alkalmatlan vagyok a nyelvtanulásra, valami nem stimmel a fejemben ott, ahol megtapadnának a szavak (ez a bal homloklebeny? vagy az a nyelvtanért felelős?), ugyanis nem tapadnak meg. de nagyon durván nem. soha semmire nem tanultam annyit, mint németre, franciára, latinra, soha, sehol nem ért annyi kudarc, mint nyelvórán, és semmi eredménye. ha időben kezdem el, ha heteken át memorizálom a szavakat meg a kifjezéseket, még akkor sem tudok kettesnél jobbat írni, aztán pedig percek alatt tűnik el a fejemből. a szabályokkal persze nincs baj, mármint a normális nyelveknél, ahol vannak szabályok (a német meg a latin). elképesztően sok idő ment el az életemből feleslegesen azzal, hogy próbáltam legalább egy nyelvet normálisan megtanulni. (egyébként sikerült, a németet. hogy az első nyelvnek utolsó évben még szintentartó órája sem volt, az egy baromság, ezt kénytelen vagyok megállapítani. bár szerintem németül még mindig jobban tudok, mint franciául valaha is fog...

lángos, bicikli, falevél, meleg sál, jó könyvek az ember táskájában, ez úgy boldogság, vagy mi, legalábbis jó közérzet. véletlenül franciául kezdtem el olvasni a latint, de legalább szépek voltak az r betűk  hangok. ugyan közben a rottringomat szorongattam a fogaim között, de ettől az apróságtól igazán eltekinthetünk.

húszévesen kell megtanulnom szabályos francia r-t ejteni, mondjuk jövő keddig, azt mondta a Claire, hogy vegyek tollat a számba, és úgy gyakoroljak, be is mutatta. (mondjuk a minoros csoportban szerencsére azok vagyunk többségben, akik nem tudunk, tehát emiatt eddig nem éreztem rosszul magam, de most eljött ez a pillanat is.) sajnos a szöveget még mindig nem egészen értem, és ma véletlenül a Moliere összes másik  kötetét vettem ki a könyvtárból. nem baj. mindenesetre most úgy érzem, néhány napra eleget szocializálódtam. lehet kezdeni tanulni.

Érdekes, hogy a társadalmi konvenciók által tabunak tartott szavaknak a magyarban nincs is semleges stílusú változatuk, csupán gyermeknyelvi vagy szakzsargonbeli változatuk, valamint durvának titulált szavak. Ebben nem különbözik például az angoltól, de különbözik a hollandtól, ahol a vrijen ’közösül’ (a magyar közösül szóval szemben, amely orvosi-jogi stílusú) teljesen semleges stílusértékű. /Kálmán-Trón: Bevezetés a nyelvtudományba/ na, ezzel nem értek egyet. (szerintem pl. a szeretkezik stílusértéke semleges. vagy az már magasztos? van ilyen stílusérték? jó, a különböző nemi szervekre valóban nem találok semleges stílusértékű megfelelőt (tehát olyat, amit ideírhatnék anélkül, hogy pornóképekre vadászó internetezők hadai bukkanjanak itt fel), akkor viszont a példa a rossz.)

na, ha másból nem is, időhúzásból tuti kitűnőre vizsgáznék. mondjuk nem az zavar, hogy nincs kész a francia, hanem hogy olyan éhes vagyok, mint egy farkas, nem készültem fel arra, hogy esetleg ilyenkor még pótvacsi kellene. (úgy látszik, ez ilyen hobbi lesz, éjszakai plakátragasztás. még van egy csomó szabad fal. mondjuk az egyikre tükörmozaikot szeretnénk az Anitával, az igazán jól nézne ki.)

hogy legyen valami jó is a napban, anyu küldött esemest, hogy összejöttek a csiguszok. ami nagy szám, mert az elmúlt másfél hónapban egyáltalán nem vettek tudomást egymásról. gondolom, eddig tartott, amíg eldöntötték, melyikük lesz a fiú. a csigák már csak ilyen lassú állatok. (mondjuk annyira nem akarunk persze kiscsiguszokat, mert egy peterakásból vagy ötven minibiga lesz, az meg azért nem semmi. de mégiscsak örömhír, hogy végre tovább látnak az antennájuknál, vagy mijük van nekik.) egyébként el kell olvasni az Úrhatnám polgárt (magyarul), aztán egy szótárral átnyálazni a francia szöveget, bár természetesen értettem mindent, na de azért mégis, aztán azt amúgy meg kell tanulni, keddre kell írnom egy szemináriumi dolgozatot Háy Jánosról, meg egy szóéletrajzot (a sima  a szavam), meg még egy csomó minden van, de nyafi helyett inkább főzök egy zacskóslevest, és hajrá. csak mondjuk jobb lett volna, ha nem a bogyósgyümölcskertészt olvasom éjszaka, hanem alszom, és akkor mondjuk most...

minden dühömet (feszültség inkább) ezen vezetem le, a cikken a fonetikai szöveggyűjteményben, hogy lehet, hogy egy egyetemi tanár ilyet ad ki a kezéből, van benne egy vesszőhiba meg egy egybeírás-különírási, elképesztő, egyenesen botrányos, hiszen ha még egy nyelvésznek is gondot okoz, hogy a nem csak csupán a hanem is sel írandó nemcsak ként (meg persze a hasonló értelmű nemcsak ..., de ... is  ide tartozik), vagy a több mint  szókapcsolat környékén a vesszőhasználat , akkor hogyan várja el bárki is bárkitől, hogy pontosan alkalmazza ezt a zagyvaságot, amit szabályos magyar helyesírásnak nevezünk. (de komolyan, nincs nekik korrektoruk?)

reggel gyorsan felsoroltam a szobatársamnak az ezen a héten született és elhunyt írókat és költőket, aztán eszembe jutott, hogy nem ártana mellé egy olyan naptár, amin a névnapok is rajta vannak, mert Pilinszkyt vagy Babitsot (Carlo Collodit! William Blake-et!)  tuti nem fogom felköszönteni, de lehet, hogy a barátaimat például nem ártana.

ha így folytatja a Hiller, hogy ad egy csomó pénzt a kolinak (mondjuk elfogy, ettől nem félek), meg azt írja  a Meggyesnek, hogy ejnyebejnye (más jogköre nincs), akkor egész szimpatikus oktatási miniszter lesz. jó, mondjuk az OKMnek akkor kellett volna lépnie, amikor egy hétig teljesen exlex állapotban volt a gimi, igazgató nélkül, akkor talán még lehetett volna mit csinálni, csak abból még nem volt botrány, így a kutyát sem érdekelte. meg volt még néhány ilyen kulcspont, amikor. mindenesetre a jövőre nézve lehet drukkolni, hogy megszavazzák a Tatai-Tóth javaslatát, és akkor mások talán nem járnak így. (az a rossz, hogy ha akarnék, sem tudnék hova visszamenni látogatni, be sem engednének az épületbe, meg kihez mennék egyébként is, a legjobbak már nincsenek ott.)

mintha még büszke is lennék rá, fel is vágnék vele, hogy nem tartozni senkihez és semmihez, mint ahogy egyébként büszke rá mindenki, felvág vele mindenki, aki szintén nem, de vajon összeköti-e valami belső kapocs ezeket a kívülállásokat, magányokat és csakazértiseket. és már nem is akar az ember tartozni sehova, de lehet, hogy azért nem akar, mert tulajdonképpen tartozik, megvan a stabil közösség, ahova vissza lehet zuhanni, csak annyira elégedett a képzelt magányával, annyira rajong az elefántcsontoronyért, hogy észre sem veszi.

Ehelyett az interpretációt elősegítendő először a Háy-próza utóbbi tíz évének poétikai elmozdulásait vizsgálom, majd a kötet referenciális és fikcionális viszonylatainak összjátékán keresztül a jelentősebb struktúraképző alakzatokat vázolom, teszek egy testpoétikai kitérőt, végül a mű kanonizációs esélyeit latolgatva fogalmazom meg az olvasás során felmerült kérdéseimet. írta Baranyák Csaba az Alföldbe. én meg nem olvastam el. (illetve a poétikai elmozdulásokat igen, a referenciális és fikcionális viszonyokat is, aztán átlapoztam a kanonizációhoz, mert a testpoétikai kitérő elég durván hangzik, akármi is legyen az, és úgy döntöttem, hogy mivel szerinte A gyerek nem kerülne bele a kánonba, nem is érdekel, mit írt róla a köztes néhány oldalon.) szóval örülök, hogy nem annyira volt tele a fejem mindenféle irodalomelméleti belemagyarázással a beszélgetés előtt. (nyilván nem lehet ilyet mondani, hogy a legjobb kortárs magyar író. de a legemberibb.) (a legjobbat mégsem ő mondta, hanem GT, ...

ha vicc lenne, azt kérdeznénk, hogy hány collegista kell egy plakát felragasztásához? (mondjuk hat, de akkor már inkább három plakát, szigszalag, gyurmaragacs, kalapács, olló, rajzszög, és persze rengeteg kreativitás.) ma délelőtt egyébként az Operában voltam, délután moziban . a balett nagyon szép volt, bár szerintem el kellene olvasnom a könyvet, mert csak az első felvonást értettem, a másodikat már nem tudtam követni. a film pedig a könyvhöz képest kicsit lapos, de nagyon bájos. egyébként meg sok balassi.

extrémebbnél extrémebb pózokban fotózom a csigákat (sajnos csak külön-külön, egyáltalán nem vesznek tudomást egymásról), dögönyözöm a macskát, mesélek a húgomnak, fényképeket mutogatok anyának, és persze szörnyen sokat eszem közben. (és így is állandóan farkaséhes vagyok.) aztán majd egész héten belegebedek a tanulásba. megéri-e, ki tudja.

ahogy dürmögött a gurulós bőrönd a járdán, ahogy zökkent a betonlapok illesztékénél, ez a részben általam keltett zaj definiált csupán, csak ezen keresztül léteztem a ködben, az őszben, a vidékhidegben, ezen a szentségtörésen át kerültem bele a világba. köszönni kellett volna, de nem engedte a torkom, csak az ajkaim mozdultak. mindenesetre itthon most szerencsére az élet konkrét, valóságos, és almás palacsinta-ízű.

mindenesetre anyu kitörő örömmel fogadta, hogy mégsem leszek tanár, legalábbis a dolgok jelenlegi állása szerint.

akkora köd van, hogy a szentgellérten bemondta a negyvenkilences vezetője, hogy "a villamos nem megy át a hídon", és inkább elvitte a zúgolódó utasokat a Batthyányra. abszolút igaza van, ha nem jártam volna reggel a túlparton, én sem hinném el, hogy Pest még létezik.

a szobában nem annyira jó, itt nem tudok tanulni, ezért gondoltam, keresek egy világos, csöndes és meleg helyet, tehát lejöttem a sötét, zajos és hideg társalgóba. mondjuk van olvasólámpa, az ablakokat be lehet csukni, az emberek (akik a zajt okozzák ugye) pedig a mindennapi élet elengedhetetlen kellékei, legalábbis mintha ezt állítaná a világ. egyébként is... néha elég szórakoztatóak tudnak lenni. (meg mondjuk felrakják a plakátot, meg ilyesmi.)

van márványsajtos vajkrémem, babarózsaszín tintapatronom, mi kell még. (a fogyasztói társadalomban az ember különböző fogyasztási cikkekben találja meg a boldogságot. legtöbbször a csokiban, de abban másért.)

ma voltam az OSZKban, megnéztük a nyelvemlékeket infókönyvtáron. meg amúgy találkoztam Szamárfüllel is. aztán túl kék volt az ég és túl kék volt a Duna, nem lehetett mást csinálni, négyen csavarogtunk a várban, négy bolond bölcsész (ezt persze egyikük sem fogja elolvasni, elvből, szóval nyugodtan lebolondozhatom magunkat), kőillat volt, levélillat és régiillat. ősz és tavasz között. aztán jött apa, vele is csavarogtam, bár addigra már leginkább ebédelni szerettem volna. szép környék ez, na. (azután véletlenül vettem hetven darab sötétkék tintapatront.)

azt mondd meg, Antoine, mi az, hogy változás , gondoltam, éppen itt az ideje, egyszerű az egész, csak elhatározás kérdése, életmódváltás, szemléletváltás, csere, csere, csere, nem kell itt akadékoskodni, meg maradinak lenni, egy próbát mindenképpen megér a dolog, legfeljebb nem jön be, most mit húzom a számat, azt hiszem, lehet így élni? de hiába, ma sem vettem kiflit zsömle helyett. egyszerűen idegenkedem tőle. hogy lehet azt megenni.

másfél óra scrabble a vadiúj társalgóban, hogyan töltsük el hasznosan az időnket. mondjuk nem vagyok álmos, mondjuk gondoltam rá, hogy nem fekszem le ma éjjel, és akkor tudok tanulni. nagyon meg kell tervezni ezt a holnapot, nagyon.

minden november zajos és üres az élet hideg és narancssárga mint beton alatt az agyagmárga minden szó ilyenkor olyan mintha kérdés a legapróbb mozgás magányos kísértés (utána mintha jajszó szállna) holnaptól hosszabbak lesznek a nappalok ezért hát ma éjjel még egyszer meghalok nem akarom hogy nélkülem lássatok

ma voltunk Pannival a gyengénlátók általános iskolájában, mondjuk úgy volt, hogy visszaérek utána francia zh-t írni, de eléggé elhúzódott (a 3/4 óra annak számít?). nem baj, nagyon jó volt. (a jót olyan értelemben véve, hogy például hasznos, meg tapasztalatnövelő, meg ilyesmi.) meg az is jó volt, hogy a Panninak volt mandarinja, amit egészen önzetlenül megosztott velem. meg tőle származik a nap mondata is: utálom a kedves fiúkat. milyen igaza van, én is utálom.

a villamosnak behozhatatlan előnye van a bringával szemben, tekerve ugyanis nem lehet olvasni, bezzeg a villamoson, a mellettem álló hátának-könyökének támasztva a könyvet. sajnos csak ennyit engedélyeztem magamnak az irodalomra, napi két utazásnyi időt, és erről nehéz lemondani a bringa kedvéért. (de holnap bicikli lesz megint, csak ne essen.)

félelmetes, mennyire elveszek a részletekben. mit érdekel engem az egész maga. mindenki bútorokat tologat, asztalok, fotelek, székek, létrák és kacsaúsztatók változtatnak helyet, én pedig felszaladok csavarhúzóért, hogy fel ne sértse valaki térdét az egyik asztalból kiálló két csavar, a hátsó falat tervezzük, befedjük ÉS-sel az egészet, befestett ÉS-sel, én pedig leszaladok az antigonés plakátért a földszintre, mert az nagyon jól mutatna a szemközti falon egy bizonyos ponton.

nyelvészeti proszemen kettétört a töltőtollam, úszott minden a tintában, gondoltam, jól indul ez a nap, de aztán végülis amikor zárás előtt öt perccel berobogtunk a nyelvészkönyvtárba, feltéptük az első könyvszekrény ajtaját, fellapoztuk az első kezünkbe akadó szótárt, aztán kirohantunk, hogy ne bent nevessünk, mert nem illik, az azért vicces volt. meg utána megkérdezte a könyvtáros néni, hogy mi volt olyan humoros (kedvesen kérdezte, mert a nyelvészkönyvtárban jó fejek). és ő sem tudta. hogy a magyarban csak egy szó van, ami tyé betűvel kezdődik, a tyúk. (meg a tyúkanyó, tyúkeszű, tyúkól, de ezek mind a tyúk származékai. meg van az, hogy tyűha, de az indulatszó.) aztán volt francia civilizáció, a mai óra egész jó volt, végig értettem, szóval tetszett, meg minden, aztán a végén nem gondoltam át rendesen a helyzetet, és jelentkeztem francia színjátszóra az új lektorhoz, aki lány. mert... aztán lementem a társalgóba, tologattunk bútorokat. klassz lesz ez. tényleg. csak. (szerencsér...

(sok mostanában a zene, észrevettétek?)

mit képzelek magamról, ki vagyok én, mi vagyok én, mit akarok, kire várok, mire várok, hova megyek, honnan jöttem, mit akarok, mit nem akarok, mit szabad, mit nem szabad, mit lehet, mit nem lehet, hogyan szabad, hogyan lehet, hogyan nem lehet, hogyan nem szabad, miért nem lehet, miért szabad, ki, mi, hol, mikor, miért, mit csinált, tényleg csak ennyi kérdés, de lehet, hogy csak amiatt van, mert megette az este az utcát, az egész világ narancssárga fénykörökbe sűrűsödött, azokon kívül semmi, semmi, semmi, de az is lehet, hogy inkább minden, és ez a mindennapi novemberízű bizonytalanság annyira, de annyira, de annyira magányos, hogy azt csak megkérdezni lehet.

ma voltam színházban a lánnyal, akivel mostanában levelezni szoktam a kevésbé érdekes órákon (legyen röviden M.), megnéztük a Nyugatot, elképesztően zseniális volt, köszi neki, hogy elvitt. nézze meg mindenki, aki tudja. előtte az álomfogókkal voltam, ha valaki könyvet akar kiadni, akkor itt megteheti, ez volt a reklám helye, utána meg lementem a filmklubba, mert még mindig nem volt kedvem tanulni. most már azért van, ha már így elvesztegettem ezt a hétvégét is. most keresek gyorsan egy másik fiút, akiért rajongani akit szeretni lehet.

nem bánom, hogy megnéztem, de nem fogom újra. idegesített Eperjes. (az nem furcsa nektek, hogy a képernyőn ott mozog, énekel és beszél Cseh Tamás, egyébként pedig már nyár óta az örök vadászmezőkön indiánozik?) utána társalgót tervezni jó volt, szép lesz ez egyszer. úgy szeretném, ha nem rúgnának ki a koliból.

sebesre haraptam a csuklóm, hogy észhez térjek. lehetne néha minden egy kicsit egyszerűbb, és kevésbé bánatos.

lakik bennem egy elvarázsolt királykisasszony, néha összefutunk a szívem valamelyik pitvarában, amikor egyszerre jut eszünkbe leugrani kakaóért. ő fiúkról beszél ilyenkor, én pedig beadatlan dolgozatokról. túlságosan kedvelem ezt az elvarázsolt királylányt ahhoz, hogy eláruljam neki: soha nem jön érte senki.

lehet, hogy kevésbé érezném ramatyul magam, ha nem kezdeném tizenötödjére is újra a foglalkozást, amit rendszeresen töröl az sdt kíméletlen tananyagszerkesztője. azt hiszem, kevésbé érezném hiábavalónak ezt a szombatot, ha nem az imént veszett volna el sokadjára is az egész napi munkám.