egy kapu csukva volt, ami az emlékeimben mindig nyitva, egy lépcső bedeszkázva, ami az emlékeimben mindig szabadon, és máris mosolyoghattam, hogy akkor most ugye eltévedtem, mindig szerettem volna ott, éppen ott eltévedni, de egy igazi budai lány ezt nem engedheti meg magának, aztán kerülni kellett, a szél belelökött a történetbe, mondjuk legyek sokszáz évvel korábban, legyek ostrom és kendős, vékony kabátos lány, és az jó hírért névért legyek vitéz és kötéltáncos, és készítsek vacsorát a hazatérőknek. utána hazafelé pedig annyira gyönyörű volt, hogy kacagtam az örömtől, és futottam, és énekeltem, hogy roskadásig ékszeres az égbolt, itthon vagyok. arra mentem haza, amerre a leginkább szeretek.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések