mintha egyszerre átszakadt volna valami gát a fejemben, hirtelen kapcsolatokat találtam az általam tanult négy indoeurópai nyelv között, ez hetek óta folyamatos örömforrás a számomra. aztán már ilyeneken gondolkodom, hogy a német nem használ ennyi vonatkozói mellékmondatot, mint amennyit én használnék (nyilván a francia hatására, mert a francia használ), ezt máshogy kellene megoldani, boldogság. (a németóra eleve boldogság, csupa meglepetés az élet. lehet, hogy ha nem lett volna ez a nyelvtanulás ennyire borzasztóan kötelező mindig, most meg mernék szólalni idegen nyelven; de az is lehet persze, hogy nem.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések