úgy érzem magam egész nap, mintha a szívemet valaki beleszorította volna Siobhan Dowd könyvének lapjai közé, a szememet meg mintha kipeckelték volna (mint a Clockwork Orange-ban), és arra lennék kényszerítve, hogy újra és újra végigfuttassam magamban a tegnap esti film minden pillanatát. de most felpattanok a bringámra és eltekerek színházba, útközben pedig kidobom az első szelektívbe a világfájdalomra való hajlamomat. (remélem, hogy a megerősödött környezetvédelmi lelkesedésem anélkül is kitart, hogy tízpercenként sajgó lélekkel gondolnék a leendő unokáimra. komolyan nem felemelő.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések