miközben azon zsörtölődök, hogy a Bardo szerint mennyire iszonyú frázisos egy versen belül a kéz a szív és a szem, ráadásul még a hó is, és közben itt a hetedik ecloga, ahol az utolsó versszakban halmozottan van élet meg halál meg álom meg csók, mégsem mondja senki Radnótira, hogy milyen elképesztően frázisos és rossz költő, nem is lenne igaza annak, aki ezt mondaná, de akkor nekem se mondja, pláne ne Bardo, aki mostanában olyan furcsa verseket ír, szóval eközben repes a kis szívem a boldogságtól, most még modoros is voltam, borzasztó, mert hogy még a dokk néhánnyal ezelőtti leállása előtt küldtem be oda verset, és mostanra az egyiket a komoly szerkibrigád maradandónak ítélte, persze azt, amire számítottam, bizony, lehet sikerélményt elérni, ha az ember a legjobb versét mutogatja fűnek-fának, de a lényeg, hogy ott van, végülis a dokk a legnagyobb kortárs amatőrirodalmi gyűjtemény, innen már csak egy lépés a világhír. (már csak meg kéne tanulni kevésbé frázisos és sokal egyedibb verseket írni.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
Csak így tovább!
Szegényember Legkisebb Fia