éppen akkor, amikor azt akartam írni, hogy egy tanárom borzasztóan szomorú, és szeretnék nagyon lelkes lenni az óráján, hátha attól boldog lesz, felhívott anya, hogy ne írjak a tanáraimról, mert bármikor elolvashatják. meg a szüleim is. meg a barátaim is. meg az öcsém osztálytársai is. meg a szobatársaim is. meg olyanok is, akik utálnak, és csak gonoszkodó megjegyzéseket tenni jönnek ide. meg egészen ismeretlenek is. és hát éppen ez a lényeg és a szép és az izgalmas benne. (még ilyen ijesztően sok idő után is.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
mert előfordul olyasmi, h egy szemináriumon mond vki (pl a tanár) vmit, ami egy blogbejegyzésedre utalva poén csak, és egyszer csak azt veszed észre, h a teremben _mindenki_ érti :)