égboltsapkájú

sajnos ha magammal nem vagyok megelégedve, idegesít mindenki más is. de ez persze jobb lesz, ha átküzdöm magam ezen a feladathalmon. átrágom, átverekedem, átkiabálom, áthisztizem. máshogy. hazafele annyira bőgtem, hogy le kellett szállnom a bicikliről, hogy neki ne menjek valaminek. csak krumplit eszem és palacsintát, véletlenül leejtettem a laptopom, de nem lett baja. mindenesetre a színház jó volt, a strukturalista elemzésbe pedig bele fogok őrülni. ha ezt megírtam, akkor veszek egy cipőt. (ez jó, ez sokáig tartja bennem az erőt, hogy majd ez lesz a jutalom, hogy majd vehetek egy szép cipőt, de odáig sosem juthatok el, mert akkor mi lesz a jutalom, ha egyszer tényleg megveszem.)

ha fájó szívvel is, de azért hajlandó vagyok kiköltözni a kamaszszobámból, dobozokba rakni a nippeket, átválogatni az emlékként félrerakott papírokat. mennyi kincs, mennyi kacat, mennyire sablonos ez a műveletsor. a filodendron  itt marad.

kéthavonta egyszer jövök haza, akkor is folyamatosan úgy érzem, hogy igazán izgalmas, meghatározó, fontos és pótolhatatlan dolgokból maradok ki. pedig a temetőt átfújja a hideg szél, ami a Duna felől érkezik. ismerős sváb nevek, galambok, sár.

olyanok vagyunk, mint Hermione, mint Anna Karenina, mint Vitay Georgina, mint Sophie Hatter, olyanok vagyunk, nem is vagyunk olyanok. süt a nap, óriásiak a terek, úgy lett új a hajszínem, hogy ugyanolyan maradt, készül a palacsinta, íródik a strukturalista elemzés.

itt egészen más a tér és az idő szerkezete. (de cipőt itt sem tudok venni.) arra gondoltam, hogy néha szeretnék egy buta, de jóképű fiúval járni, aztán arra, hogy az ilyen fiúknak sajnos nem szoktam tetszeni, aztán arra, hogy nem is ismerek ilyen fiúkat. ( cserkeszlek?  a cserkesz egyébként egy nyelv is .) lehet, hogy még a strukturalista elemzést is hajlandó lennék megírni, csak ne kelljen dobozokba pakolnom a kamaszszobámat véglegesen. linóleumozzuk le a Lenin-mauzóleumot, szeretnék egy szobát a posztereimnek.

nem is tudom, hol tartja anyukám a hajszárítót. (meg a dugicsokit.) mi lesz itt, mi lesz itt. (de ha sikerül színt választanom, akkor tartunk egy csajos estét, minek keretében befestjük egymás haját. a hugimét szerintem nem.)

ez egy hosszú, napos, októberi hétvége. még a barátaim is hazamennek, és meglátogatják a magyartanárukat. (komolyan.)

azt mondták tegnap a barátaim, hogy nem mondanak nekem inkább semmit, mert úgyis kiblogolom. (pedig tudják, hogy nem.)

a régi collegistáknak olykor heteken át nem kellett kimozdulniuk az épületből. amióta szünet van, tulajdonképpen nekem sem kell – ha pedig mégis, azt idegenkedéssel vegyes riadt kíváncsisággal teszem, odakint bármi történhet. talán másnak is összeszorul a gyomra, ha arra gondol, hogy láthat mást is, mint ezeket a falakat, ezt a kertet, ezeket az arcokat. a bicikli lehet ürügy, de bevallottan az.

még mindig boldoggá tud tenni, ha benne van a nevem egy könyvben, ha pedig egy ilyen menő könyvben , az még inkább. (egyébként élvezem, hogy munkámból kifolyólag  lelkifurdalás nélkül olvashatok ennyire szuper sorozatokat.)

megérett bennem az elhatározás: most már igazán hazamegyek, és megnézem, milyen az ősz Komárom megyében. (József Attila szerint 107 mély magánhangzó van benne, és 72 magas. a szófajokat sokkal bonyolultabb megszámolni.)

szeretnék írni egy blogbejegyzést, amelyben természetesnek és pontosan odaillőnek hat a horror vacui kifejezés (minek jegyében különböző furcsa nyelveken hallgattunk előadásokat), de szerintem lehetetlen. aludni kéne már most . (mit blogbejegyzést! regényt!)

azt úgy szeretem, amikor írom be a google calendarba az ismerősök és barátok szülinapjait, és állítom be, hogy ismételés évente, és megkérdezi, hogy mikor végződik, én meg azt kattintom, hogy never .

Boldog szülinapot , Eötvös Collegium! (Még szerencse, hogy akadnak olyan fiúk, akik felajánlják a zakójukat, hogy a lányok a lábukra teríthessék. A nap legintenzívebb érzése, hogy fázom. A külföldi vendégek viszont mind igazán aranyosak.)

utálom azokat, akik égve hagyják maguk után a zuhanyzóban a villanyt, és nem zárják el rendesen a csapokat, utálom, ha belekiabálnak a telefonba, de legjobban a szobrokat utálom. mindenféle szobrot. ( ezt a szobrot nem, ezt szeretném, ha a helyén maradna.)

egyetlen kívánságom volt ma estére: a balett szép legyen, semmi más. teljesült.

annyira félek, hogy a gimis tanáraim most azt mondanák, hogy nem a megfelelő konzekvenciákat vontam le. de tényleg nem tudom, mi a helyes.

néha szembesülök azzal, hogy volt idő, amikor még őszinte voltam.

Sehnsucht nach der Liebe.

most már vannak vadiúj kerekek a biciklimen, Monán, így kibicikliztünk az apukámmal meg a legkisebb kisöcsémmel Szentendrére, onnan meg vissza. az út egy része csodálatos volt, ahogy a Duna-parton tekertünk a klassz bringaúton, és minden ősz volt, meg színes, meg tiszta és csöndes. az út másik része borzalmas volt, mindenféle murván, erdei ösvényen meg macskakövön kellett volna mennem a vadiúj országúti kerekeimmel, csatornaszag volt, mocsok, ijesztő kutyák, patkányok (!), és szinte hallottam, ahogy Mona fenyeget, hogy ha nem szállok le azonnal, darabokra esik szét, nem ilyen vad dolgokra találták ki. hülye EuroVelo6. aztán még egészen haza akartam biciklizni, mármint Budakalászról a koliba, de nagyon fájt a fejem, nagyon szomjas voltam, és egyszerre elkezdtem rettenetesen félni attól, hogy sötét lesz, hideg, és egyedül leszek két város között, és nem is tudom (arra jártam apáékhoz a Szigetről éjszakánként, és egyszer sem féltem, meg egyébként sem szoktam félni, ha velem van a bicikl...

a mai ötvenhatos élményem, hogy reggel rábökött a portás bácsi a portásfülkében bekapcsolt tévé képernyőjére, és azt mondta, hogy kicsit furcsa így nézni, én is ott voltam tizenhárom évesen.

tegnap például egy csodálatosan napsütéses őszi nap volt, egyetemmel, könyvtárral, városi sétával, gofrival a Jégbüféből (finomabb volt, mint amire számítottam), muszáj néha ilyen. tegnap szünet előtti péntek volt, nem tartozott sehova se: a szünethez még nem, az iskolaidőhöz már nem, csak úgy lebegett, mi meg lebegtünk vele. például számháborúztunk a Collegiumban, ami már ötletnek is nagyon jó volt, de a megvalósítás még tökéletesebbé tette. ráadásul sokkal többen voltunk, mint ahogy a legvadabb álmaimban is gondoltam. (mondjuk azt tegyük hozzá, hogy én a második percben valahogy átestem valakin, aki valamiért a földön feküdt, utána pedig tankolás helyett félelmetesen lebuccoltuk egymást valakivel, pukli nőtt a homlokomon, így az este további részében egészen használhatatlan voltam, de lelkes.) utána meg még megnéztük a Der Himmel über Berlin t, engem úgyis frusztrált, hogy a barátaim nem látták, nekem meg az egyik legkedvesebb filmem. sajnos a barátaim (egy kivétellel ) végigaludtá...

jaj, ez egy közepesen rosszul sikerült projekt már megint. minden tökjól ment reggel nyolcig (pl. megírtam egy beadandót, és betördeltem InDesignban), amikor feljöttem a szobámba, hogy átöltözzek, és elinduljak iskolába. a következő emlékem, hogy két óra múlva arról beszélgetek a szobatársammal (aki egyébként most  mindent megtett, hogy felkeltsen, de nem sikerült neki), hogy ezt mindenesetre elrontottam, mert erre a szemináriumra sem mentem be. mindegy, ma iszonyú korán fogok lefeküdni, és akkor egy ideig nem kell a rendkívül izgalmas alvási szokásaimról olvasnotok. egyébként a kudarc nem tör le, még mindig azt gondolom, hogy ez egy jó ötlet volt, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba, így nem értem el vele azt a célt, amelyre kitaláltatott: hogy bejárjak az óráimra.

a word helyesírás-ellenőrzője nem ismeri a vörösiszap szót. (de neki persze sosem hiszünk.) nagyon keresem az egyensúlyokat, nagyon keresem. nincs is más dolgom, mint egyensúlyokat keresni.

valami nagyon hideg és száraz odabent.

ma csodálatosan elaludtam, ezért kihagytam egy szemináriumot, ami délben (!) kezdődött (meg az előtte lévőt is), és mivel ilyen még sosem történt velem, ezért akkor is vicces valamilyen szinten, ha roppantul kínos. most már muszáj kezdenem valamit azzal, hogy négy előtt nem tudok elaludni, csak nyugtatóval, de akkor meg nem tudok felkelni. meg is van az ördögi tervem, de nem mondhatom el, mert  nagyon ijesztően hangzik. viszont hiába aludtam nyolc órát, olyan alacsony a vérnyomásom egész nap, hogy jaj. jaj és jaj. azt hiszem, esni fog. egyébként az a baj, hogy egyáltalán nem válnak szét a dolgok. nekem kellene szétválasztani őket, de én nem tudom.

az irodalomelméleti szövegeknek mindig úgy állok neki, hogy na, ez biztosan nem fog tetszeni , de aztán nem is csak azért találom izgalmasnak, mert olyan szavakat tanulhatok belőle, mint a transzfrasztikus. (szinte minden nap jön valaki, és azt mondja, hogy unalmas a blogom. sajnálom, de nem baj, így marad. biztos lehet máshogy is csinálni, én nem tudom.)

akinek krétapor-allergiája van, ne menjen tanárnak, aki allergiás a fűrészporra, ne menjen ácsnak, aki allergiás a könyvekben lakó atkákra és más mütyürökre, ne menjen bölcsésznek.

kicsit bizonytalanul kérném a közönség segítségét, de: hol lehet a könyvtár-egyetem-koli háromszögben (de akár messzebb is, most már bármire képes vagyok) egyszerű, fekete hullámcsatokat venni? már mindenhol próbáltam, ahol eddig szoktam, de sehol sincs.

egészen egyszerűen megváltozott az életszemléletem, amióta fél három és fél hat között fekszem (általában és leggyakrabban négykor). mondanám, hogy próbáljátok ki, de talán inkább mégsem.

kezdetnek lelkifurdalásom van, aztán gyűlölöm magamat emiatt, aztán nevetek, aztán emiatt is, aztán lelkifurdalásom van.

úgy őszintén, nem is emlékszem, volt-e már olyan hetem, ami hétfőtől vasárnapig ennyire-ennyire-ennyire végtelenül nyomasztó, kimerítő, szomorú és elkeserítő lett volna, mint amilyen ez a hét volt. szóval nem is tudom, örültem-e már ennyire annak, hogy holnap hétfő lesz. új hét, új élet, gyere, drága hétfő, várlak.

aztán megittuk a pezsgőt, és még mindig mindenki élt, mindenki szabadlábon volt, mindenki egészséges volt, minden ajándék ki volt osztva (majdnem minden ajándék, de nincs tökéletes akció), úgyhogy ugráltam egy kicsit báli ruhában és mezítláb (mondjuk volt rajtam harisnya, de az nem sokáig bírta). érezni lehetett azt a pontot, amikor az elmúlt egy hét, két hét, hosszú hónapok feszültsége egyszerre lehullott, hogy bumm, vége, megcsináltuk. (valahol szomorú, hogy milyen boldog és elégedett vagyok egy jól elvégzett munka után.) fel kellene hívnom az öcsém, hogy sakkozzon néha velem, előtte nem olyan rossz butának lenni. kialudtam magam, így most rendet kell rakni, aztán tanulni végre.

ha az ember szobája meg az alagsori mozgalmi helyiség között öt szintnyi különbség van, az lehetővé teszi, hogy ha mondjuk az ember úgy érzi, hogy csak a seduxen na meg a valeriána (de ha más nem is, egy fél marék sedatif pc, az úgyis csak placebó), akkor mire leér, felér, megint le, mert bolond, és megint fel, mert mindig elfelejt valamit, aztán újra és újra és újra, akkor az ember végül meg is nyugszik. punktum.

időnként a legjobb, amit csak tehet az ember, hogy bocsánatot kér.

arra gondoltam, azt fogom írni, hogy ma olyan voltam, mint egy időzített bomba. de ez nem igaz, olyan voltam, mint valami rossz csillagszóró, mert a csillagszóró igazából nem szúr, én viszont igen. mindenkibe, akivel csak összefutottam. ne haragudjatok, borzasztóan hosszú ez a hét. (és ilyen csodálatos időben nem járthatok biciklivel, szerelőbácsik, siessetek már.)

fáj a gyomrom fáj a gyomrom fáj a gyomrom. (örülök, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem nekem kell döntenem.)

ennek a problémának egyszerűen nem volt (nem lehetett) jó megoldása. van, amit bánok, de ez a kutatási téma elképesztően izgalmas, és a nap is csodálatosan besüt a negyedik emeleti börtönablakba. viszont aki éjjel legény  társasjátékozik, nappal elalszik a nyelvészkönyvtárban. (csupa bagoly és csupa veréb ez a kollégium.)

még csak délután fél három van, én pedig már jártam egy kórházban, ahol azt mondta a portás, hogy srévizavé,  egy idegen kollégiumban, ahol azt mondta a portás, hogy nekem ugyan leadhatja a személyiét, na de mit csináljak vele , használtam egy csomó közlekedési eszközt (drága biciklim, gyere haza, hiányzol), elintéztem egy csomó mindent magamnak és másoknak, és már megírtam majdnem az összes leckémet. már csak döntéseket kellene hoznom, a döntések viszont görögnek előre.

ijesztően kicsi a világ, például ma este a pódiumbeszélgetésen is megrémültem, amikor a Lackfi felolvasott egy verset, amit valaki olyannak írt, akit holnap látogatok meg a kórházban. (meg akinek egyébként is ott vigyorog a linkje alul.) néha kicsit úgy érzem, mintha ez a Collegium lenne a középpont, de csak azért, mert nagyon nehezen dugom ki innen az orrom.

a legjobb, amit ilyen időben tenni lehet, az a séta a hegyen. levelek, macskák, gesztenyék, csigák. meg házak . üveges verandával, bikkmakkal, sünikkel. csodálatos, csodálatos. (hirtelen mindenhez lett energiám és bátorságom.)

Mert a páncél hatalmas, és a Csikorgó Csőkorgóról, vagy más néven Csúf Csőgörényről soha nem lehet tudni, hogy most éppen hol van a hatalmas páncéljában. Egyszerűen megtalálhatatlan. A páncélja ugyanis cső. Csövek, csupa csavarlatos cső, egész csőrendszer. Abban bujkál a Csúf Csőgörény, és amerre jár, iszonyatos, rettentő a korgás és morgás, csörgés és csurgás és csikorgás: aki csak hallja, belebolondul . De legalább újra meleg van.

ma kint voltam apukáméknál, ott volt az összes tesóm, mind a hat, szuperaranyosak voltak, egyre jobban szeretem őket, ahogy nagyok lesznek és jó fejek, nem pedig kicsik és nyafogósak. (de a kicsiket és nyafogósokat is.) csináltunk egy csomó borzasztó fényképet, kikaptam csocsóban, és rengeteget kellett amerikábóljöttemeznem, de még az is jó volt, mert a Bíbesz mindig azt mondta, hogy "híres mesterséges címerem". a szülinapomra meg kaptak egy csomó szépiát a csigáim, aminek külön örülök, mert épp néhány napja gondolkodtam azon, hogy mi is az a fehér a terráriumban, és hol lehet olyat szerezni.

a védőháló csomói először maguktól kezdtek elpattanni, ha hinnék a véletlenben, azt mondanám, ha hinnék a sorsban, azt mondanám. aztán a végén magunk szakítottuk ki, pedig tudtuk, hogy nagyon magasan vagyunk. de egyszerűen túl szoros volt és túl zárt. csakhogy nekünk még rendesen lezuhanni se sikerül.

Nyilas Misi pakkot kapott !

utálom a főnevek előtt halmozott jelzőket és a kényelmetlen helyzeteket.

tegnap meglepetésbulit szerveztek nekem a barátaim (akkurátusan a DB-ülés utánra), még torta is volt, trüffeles, meg kölyökpezsgő! egyszerűen nem tudom eléggé megköszönni mindenkinek, aki ott volt. (ráadásul egészen a legeslegutolsó pillanatig sem sejtettem semmit, így hát kicsit lelkifurdalásom is van, amiért valóban képes voltam azt gondolni a szobatársaimról, akik egyébként is a legeslegjobb szobatársak a világon, hogy elfelejtették.)

na, kezdődik. idén először mentem le úgy órára, hogy előtte legfeljebb öt perccel ébredtem csak fel. még mindig úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak a Gyurgyák-féle Szerzők és szerkesztők   kézikönyvével , ami viszont egyébként zseniális, nem is tudom, hogyan élhettem eddig nélküle . viszont csodálatos ez a szerda, szeretem a szerdát, csupa buksimegmozgatós órám van, úgyhogy szinte azóta is azon gondolkodom, hogy vajon létezik-e a Miri–Zsófi-féle ciklikus spirál az irodalomtudományban. ráadásul végig sütött a nap, és ettem marcipános tortát. gyorsan visszaolvastam a blogom, hogy szoktam-e szülinapom alkalmával valami borzasztóan nyálas önreflexív izét írni. szerencsére nem, mert akkor törölnöm kellene visszafelé az egészet. nagyon nehéz kérdésnek érzem, hogy hány évre visszamenőleg vállalható az ember önmaga előtt, de ez még talán éppen elmegy.

csodálatos elképzelni, hogy holnap kihagyom az összes órámat (reggel nyolctól késő estig, és még a DB-ülést is), helyette sétálok, olvasok, biciklizek, felhívom az apukámat, hogy süssenek nekem tortát, meglátogatom a tesóimat, este bulizni megyek, aztán alszom reggelig, ollé. de azért nem olyan kár, hogy mégsem így lesz, mert szerencsére szerdán vannak a legeslegeslegjobb óráim.

utálom a műszálas, bordó terítőket. igazán. (vicces, ahogy mindenki pont úgy tanít, ahogy azt a tanáraitól látta.)

rendkívüli kreativitással teregettem ki a Collegiumon belül hét sokszor sok méteres, bordó terítőt. a kommunikációs referensi poszt még mindig tartogat nem várt feladatokat. (mondjuk pont oda teregettem, ahol be akartam magolni az orosz számokat, один, два, три.)

még sosem izgultam ennyire választáson. de Tétényi Éva toronymagasan megnyerte, éljen-éljen a demokrácia, éljen-éljen Esztergom, éljen-éljen Tétényi Éva . elképesztően kíváncsi vagyok, mennyi energiája megy el (mennyit szán) a város restaurációjára, és milyen esetekben mondja azt, hogy oké, elszúrták, de maradjon. (azért én nagyon-nagyon-nagyon szeretném, ha újra létezne Szent István Gimnázium, elvégre mégis ott érettségiztem, meg minden, de iskolákat nem lehet csak úgy megszüntetni, újraalakítani, megszüntetni, újraalakítani, attól függően, hogy ki a polgármester.) na meg ne felejtsük el, hogy MT bent marad a testületben.  legközelebb már örömmel megyek haza.

nem a fülbemászók a legbosszantóbbak, nem az ablakpárkányon cirpelő tücskök, a megszámlálhatatlan pár lábú és ijesztő pókszázlábúak, a betévedő molyok és éjjeli lepkék. a poloskák a legrosszabbak, ezek a mindenhol ott lévő poloskák, levakarhatatlanul beletapadva a fotelbe, a ruhákba, jaj.

alapvetően akadna mindig, aki átöleli az embert, de.

küzdök a nemszeretemekkel, küzdök a nemakaromokkal, a legjobb megoldás szeretemekké és akaromokká alakítani őket, kívánjatok sok sikert. (rendszerint olyan dolgokat akarok kutatni, amihez egyáltalán nincs szakirodalom. de ezek legalább izgalmasak.)

nem tudom, ki ragasztotta tele a választási plakátokat Lovasi-idézetekkel, de jófejség volt tőle.

itt nagyon jó, de néha tényleg jobb lenne máshol. szerencsére nincs időm a félelmeimre, egészen egyszerűen dolgozni kell. olvasni szeretnék. (néha egészen olyan, mintha nem történne semmi, ami azért borzasztó, mert nem igaz. nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, berakom az alsó fiókba, ahol az iratok és az üres lapok vannak.) lassan megismerem mindenki kopogását.