tegnap meglepetésbulit szerveztek nekem a barátaim (akkurátusan a DB-ülés utánra), még torta is volt, trüffeles, meg kölyökpezsgő! egyszerűen nem tudom eléggé megköszönni mindenkinek, aki ott volt. (ráadásul egészen a legeslegutolsó pillanatig sem sejtettem semmit, így hát kicsit lelkifurdalásom is van, amiért valóban képes voltam azt gondolni a szobatársaimról, akik egyébként is a legeslegjobb szobatársak a világon, hogy elfelejtették.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések