sajnos ha magammal nem vagyok megelégedve, idegesít mindenki más is. de ez persze jobb lesz, ha átküzdöm magam ezen a feladathalmon. átrágom, átverekedem, átkiabálom, áthisztizem. máshogy. hazafele annyira bőgtem, hogy le kellett szállnom a bicikliről, hogy neki ne menjek valaminek. csak krumplit eszem és palacsintát, véletlenül leejtettem a laptopom, de nem lett baja. mindenesetre a színház jó volt, a strukturalista elemzésbe pedig bele fogok őrülni. ha ezt megírtam, akkor veszek egy cipőt. (ez jó, ez sokáig tartja bennem az erőt, hogy majd ez lesz a jutalom, hogy majd vehetek egy szép cipőt, de odáig sosem juthatok el, mert akkor mi lesz a jutalom, ha egyszer tényleg megveszem.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések