ma kint voltam apukáméknál, ott volt az összes tesóm, mind a hat, szuperaranyosak voltak, egyre jobban szeretem őket, ahogy nagyok lesznek és jó fejek, nem pedig kicsik és nyafogósak. (de a kicsiket és nyafogósokat is.) csináltunk egy csomó borzasztó fényképet, kikaptam csocsóban, és rengeteget kellett amerikábóljöttemeznem, de még az is jó volt, mert a Bíbesz mindig azt mondta, hogy "híres mesterséges címerem". a szülinapomra meg kaptak egy csomó szépiát a csigáim, aminek külön örülök, mert épp néhány napja gondolkodtam azon, hogy mi is az a fehér a terráriumban, és hol lehet olyat szerezni.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések