még csak délután fél három van, én pedig már jártam egy kórházban, ahol azt mondta a portás, hogy srévizavé, egy idegen kollégiumban, ahol azt mondta a portás, hogy nekem ugyan leadhatja a személyiét, na de mit csináljak vele, használtam egy csomó közlekedési eszközt (drága biciklim, gyere haza, hiányzol), elintéztem egy csomó mindent magamnak és másoknak, és már megírtam majdnem az összes leckémet. már csak döntéseket kellene hoznom, a döntések viszont görögnek előre.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések