úgy őszintén, nem is emlékszem, volt-e már olyan hetem, ami hétfőtől vasárnapig ennyire-ennyire-ennyire végtelenül nyomasztó, kimerítő, szomorú és elkeserítő lett volna, mint amilyen ez a hét volt. szóval nem is tudom, örültem-e már ennyire annak, hogy holnap hétfő lesz. új hét, új élet, gyere, drága hétfő, várlak.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések