arról, hogyan szegi meg az ember a maga által alkotott szabályokat véletlenül. gondoltam, hogy kiveszek valami jó kis német ponyvát regényt a villamosra, aztán egyszerre megakadt a szemem a Die letzte Fenstergiraffe címen, és akkor már végem volt, nem hagyhattam ott, hogy megkeressem az eredetit, mert azért erről a címről ordít, hogy magyar, hanem haza kellett hoznom németül. mindegy, így talán még izgalmasabb: hogyan lehet interpretálni a posztszocializmus regényét olyanoknak, akiknek a Demokratie sokkal inkább selbstverständlich, wie uns. persze nem csak ezért.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések