végül az az idő is elérkezett, hogy egy könyvet a szép, színes képek miatt szeretek. na de ezek a képek olyasmi címeket viselnek, mint hogy "Korfu a kikötője a harmincas években", "Az eperpiros villa ma" vagy pedig "Gerry és Ulysses". ez pedig ellenállhatatlanná tesz egy könyvet a számomra akkor is, ha a történetből a lebutított nyelvtanulóknak szánt angol kiadás készítői éppen csak azokat a részeket vágták ki, amik érdekessé teszik. (arra inkább nem térnék ki, hogy az utóbbi két hétben hányszor gondoltam arra, hogy mennyivel nagyobb esélyem lenne a könyvkiadásban elhelyezkedni, ha valami szerencsés véletlen folytán az én anyanyelvemet akarná megtanulni az egész világ. az állam leesett ma, amikor azt mondta az aktuális native speaker fiú a Collegiumban, hogy sajnos nagyon kevés jó könyv érhető el angolul. hmmm.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések