ma rátaláltam arra a szakra, ami nem csak "na jó, ez érdekel, ezt elvégzem, hogy legyen egy egyetemi diplomám", hanem "ezt akarom, ezt ezt ezt ezt", csak úgy néz ki, a szak nem akar engem. (a bemeneti követelménye egy olyan szak, ami nincs Magyarországon, és elég sok helyen szerepel, hogy "csak erről a szakról, illetve ezzel egyenértékű szakról lehet bejutni, nincs bűvészkedés a kreditekkel meg a kurzusok elfogadtatásával".) még az is megfordult a fejemben, hogy BA-ra jelentkezek oda. amúgy a legutóbbi ilyen szak, amit kinéztem magamnak, megszűnik jövőre, úgyhogy nincs szerencsém ilyen téren.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
(meg a várost és az egyetemet kell kitalálnom biztosra, ha a szak végre meglett.)