egy kicsit megijedtem ugyan, amikor felszállt egy nő a hetvenötös trolira egy akkora kutyával, mint egy póniló (tehát egy dán doggal), a sofőr kinyitotta a fülke ajtaját, a kutya pedig a sofőr ölébe hajtotta a fejét, és így mentünk vagy két megállót, de igazából egyrészt nem volt annyira ijesztő, mint bármelyik utazás a csúszós, kanyargós úton a huszonegyesen, különösen, ha a sofőr részegen kiabál a mikrofonba, vagy mint a mostanában szinte heti rendszerességgel lángba boruló metró, másrészt pedig (bár nehéz ezt a szót használni egy akkora kutyára, mint egy póniló) édesek voltak, na.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések