én is érzem, hogy valahol valami nem stimmel ebben az okfejtésben, de azon gondolkodtam tegnap, hogy nőnek lenni sokkal jobb, mint férfinak (ideáig rendben van, ezt mindig így gondolom), mert ha egy nő ráébred, hogy nem különösebben tehetséges semmiben, nem különösebben okos stb., és a munkájában sem tudott kiteljesedni, még mindig ott van a számára a "jó családanya" szerepe, ami társadalmilag eléggé elfogadott, tehát ha meghátrál az akadályok elől (amire én különösen hajlamos vagyok), még mindig mondhatja, hogy "nem meghátráltam, csak már családot szerettem volna alapítani". egy férfi ilyet nem mondhat, a "jó családapa" szerep létezik ugyan, de elvárás, hogy a férfi másban teljesedjen ki. de akkor miért nem akar minden férfi nő lenni.
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések