végül mégis beadom magyartanárira, hátha mégsem tudok letenni két nyelvvizsgát két hónap alatt + megfelelni egy német nyelvű online felvételin, különösen, hogy azt sem garantálja semmi, hogy egyáltalán megértettem a jelentkezési folyamatot, úgyhogy egész délután motivációs levelet írtam, és ahogy próbáltam felidézni, hogy miért akartam annyira magyartanár lenni hosszú éveken keresztül, rájöttem, hogy magyartanár szeretnék lenni. (gondolom, ez a fordulat mindenkit váratlanul ér.) viszont ha arra gondolok, hogy ó, ha nem vesznek fel az Álomegyetemre, magyartanár leszek, akkor villogni kezd előttem, hogy "pedagógus-életpályamodell", meg hogy "új közoktatási törvény", és el is megy a kedvem az egésztől. (ráadásul a motivációs levelem "hogy látom a jövőmet" része még nincs meg, és igazából nem akarok benne hazudni, hogy utólag ne legyen rossz szájízem miatta. pedagógus-életpályamodell.)
Sokáig azt hittem, hogy minden család ilyen: sok időt töltenek egymással, de nem beszélgetnek. A mai napig, felnőtt testvéreim is napokat eltöltenek apával, és én is *állandóan* itt vagyok, amikor éppen Magyarországon. A mi családunkban alig tudunk egymásról _bármit_, de együtt: - járunk koncertre, színházba, kiállításra - biciklizünk - evezünk - kirándulunk - sütögetünk a kertben - pingpongozunk - és iszonyúan sokat JÁTSZUNK (kártya, társas, de egy félórás útra is előkerül a szókereső) Most már értem, hogy V miért mondta, miután már elköltözött és "hazajárt", hogy fárasztó, hogy én mindig csinálni akarok valamit. Csak üljünk egy kicsit és nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk. Én régóta tudom magamról, hogy szükségem van a strukturált időre. Örökölt vagy tanult? Ki tudja.
Megjegyzések
N