2010. december 31.

ez a 2010 határozottan gömbölyű év volt, akármit is jelent ez. az biztos például, hogy nem volt olyan rossz, mint a hetvennégyes, már ez is valami. sőt. de mivel nem szoktam évértékelőt írni, a tavalyi dallal búcsúztatom az óévet, és kívánok nektek boldogabb újat, csak hogy meglegyen a szükséges kontinuitás. meg percre ugyanakkorra időzítem, és akkor méginkább. tegyetek el befőttet. (1:03-ig csak dumál a Lovasi.)

valahogy most szilveszterkor mindenki párban lesz. még én is. (erről mondjuk nem azért nem írok, mert nem fontos, hanem mert nincs kínosabb annál, mint visszaolvasni, mikor kibe voltam mennyire szerelmes. ja, de. ha valami fiú olvassa vissza. valamennyit mégis ügyesedek abban, hogy mit szabad leírni, és mit nem.)

2010. december 30.

ma varázsoltam. csak a mosógép gombját kellett megnyomni hozzá, és hipp-hopp, akkora lett egy csomó ruhám, hogy pont jók lennének Oskarra, a (bádog)dobosra. tegnap meg elszakadt az egyik nadrágom, úgyhogy ha ilyen ütemben pusztítom a ruháimat sokkal célszerűbb turkálóba menni, mert úgyis mindent tönkreteszek két hónapon belül, vehetek végre olyan cuccokat, amik nagyon tetszenek, csak mindig úgy gondoltam, hogy a teljes ruhatáramat le kellene hozzájuk cserélni.
hatóránként újjászületek. ilyen gyakran lehet új fájdalomcsillapítót bevenni.
a (google által sem ismert) nyelvtöris fogalmak keresgetése helyett közben visszaolvastam a blogomat (csak hogy írtam-e tavaly meg tavalyelőtt évértékelőt, mert ugye a hagyományok fontosak, de nem árulom el, hogy mire jutottam), és meg kell állapítanom, hogy a fő problémáim egy év alatt egyáltalán nem változtak. van az önzőség, meg van az a másik. (de arra egyáltalán nem emlékszem, milyen régi sebeim voltak. nincsenek is.)
ma kárpótolt a csokiautomata a múltkoriért, amikor hiába dobtam be a pénzt, nem adott knopperst, most kettőt adott. arra gondoltam, kiragaszthatnék rá egy cetlit a kezelőnek, hogy javítsák majd meg, de rájöttem, hogy ha az automata tökéletesen működne, most nem tudnék örülni neki, akkor pedig nem lettem volna szomorú (meg éhes), ezért inkább nem. a mi mindennapi véletlenünk.

2010. december 29.

lassan belakom a kerületet, már van kedvenc bicikliszerelőm, laptopszervizem, tudom, melyik ábécében mit érdemes venni, melyik cukrászdában a legfinomabb a süti, és melyikben ehetetlen. ma véletlenül megtaláltam a legközelebbi fodrászt is, de azzal azért még várok egy kicsit.

amúgy amióta visszajöttem Budára, folyamatosan annak örülök, hogy mindenki mennyire kedves, a bolti eladótól kezdve a laptopszerelő bácsin át a barátaimig. meg persze a blogolvasóim is, mert sikerült a varázslat, köszi mindenkinek. a Masni boldog az új (univerzális!) adapterével, úgyhogy én is boldog vagyok.
azt hiszem, mégis megint a kedves blogolvasókhoz kell fordulnom (és remélem, hogy a blog varázslat-funkciója nem kapcsol ki a két ünnep között, vagy nem használtam még el, vagy ilyesmi): ki tud Budapesten megbízható* laptopszervizt? (remélem, hogy csak az adaptert kell kicserélni, de ezt nem tudom ellenőrizni, mert egyik közeli ismerősömnek sincs olyan laptopja, aminek az adapterére az lenne írva, hogy 20V 20A.) mivel nem találtam meg a garancialevelet, nem viszem a szakszervizbe (az amúgy is nyolc kilométerre van, annyit meg nem akarok biciklizni).

* nem kérnek tízezret azért, hogy egyáltalán bevigyem a gépet hozzájuk, és letegyem az asztalra, ha mégis van valami baja, nem szedik nagyon szét, és nem tudom. van valami elképzelésem az ideális laptopszervizről, de úgy állok kicsit hozzá, mintha a szerelők fogorvosok vagy fodrászok (vagy nyomtatni nem tudó amerikai fiúk) lennének.
december huszonkilenc, nulla óra kettő perc, mínusz hat fok, enyhe havazás. egy hónap kihagyás után újra biciklin.

(igazából ezt nem lehet leírni. bár amikor megérkezek valahova, nem tudom eldönteni, hogy az eufóriát az okozza, hogy a mozgástól termelődött bennem egy csomó boldogság, vagy az, hogy épségben megérkeztem, annak ellenére, mennyire vékony kerekem van. csak ne kellene ilyen borzasztóan sokat öltözni meg vetkőzni hozzá.)

2010. december 28.

minden ecetszagú, tegnap elroppant a kezemben egy tojás. szeretnék végre kész lenni a dolgokkal, hogy biciklizhessek a hóban.
huszonhetedikén még egészen üres a collegium, csak néhány filozófus kószál a folyosókon, meg egy lány, aki minden héten kimos tizennyolc darab virágos melltartót. ma is, ma számoltam meg a szárítón. (én meg a hűtőt mostam ki, mert a szobatársam is itt volt borzasztóan nincs kedvem beadandót írni.)

2010. december 27.

félelmetes, hogy mennyire nincs kedvem tanulni. pedig olvastam facebookon, tumblren meg a blogokon, hogy már mindenki elkezdte.
hurrá-hurrá, kinyitott végre a kollégium, úgyhogy haza is jöttem végre. eddig úgy éreztem magam, mint egy kóbor kutya, hogy bezár három napra a koli, nekem meg nincs hova mennem (anyuék elutaztak, apáéknál fázni szoktam). úgyhogy tegnapelőtt nagyanyámnál aludtam, tegnap elvonatoztam vele a szülőfalujába (maximum háromévesen voltam ott utoljára), találkoztam a nővérével, kiderült, hogy vannak rokonaink (nekünk nem nagyon vannak, mert a családban mindenki utál mindenkit, a többiek meg meghaltak), és az egész annyira abszurd élmény volt, hogy inkább folyamatosan aludtam, olvastam és rengeteg csokit ettem. mindenesetre az nagyon tetszett, ahogy a vonat két oldalán szétszóródik a hó.

aztán meg rájöttem, hogy három dolgot akartam otthonról hozni (meleg pokrócot, mert nagyon hideg van, villát, mert elhagytam a koliban, és a Masni garanciajegyét), és persze egyiket sem sikerült. úgyhogy bánatomban vettem egy meleg pokrócot. villát is vettem volna, de azt nem árulják darabonként (kinek van szüksége hat villára?), így kénytelen vagyok küldetni egyet az öcsémmel otthonról még egy ideig használni a szobatársaimét. szobatársaiméit.

most pedig megkeresem azt a külföldi fiút, aki nyomtatni szeretett volna, és angolul fogok vele beszélni.

2010. december 25.

emberek, itt percek alatt hófehér lett minden! (ha nem sietünk, bezár minket a hó, akkor aztán itt ragadunk örökre.) a macska, a fenyő, itthonmeleg. kevés volt, maradnék. (de vár a nagymamám.)

2010. december 24.

azért tegnap éjjel igazán csudajó volt, éjfélkor az erdőben zseblámpával megvilágítani a karácsonyfát, utána Lacibácsi hozott haza (én pedig valamiért folyamatosan beszéltem), de azért itthon is jó, most igazából örülök annak, hogy semmi sem változik.

2010. december 23.

még mindig a koliban vagyok (mégsem vonatozom haza, inkább elmegyek kirándulni a barátaimmal éjfélkor), de hirtelen teljes súlyával rám zuhant a semmittevés. mely égbolt és csillag.)
ma pedig egészen egyszerűen hazamegyek. (vonattal!)
összevissza fogok csavarogni huszonnyolcadikáig, úgyhogy minden kedves olvasónak boldog karácsonyt!

éjjel filmeket néztünk, kakaót ittunk, közben néha kopogtattak a denevérek az ablakon. (az ég megint narancssárga volt.)

2010. december 22.

egészen olyan, mintha nyár lenne! (most nem nyomaszt semmi, és nem félek semmitől.)
annyi haszna van annak, hogy tönkrement a laptopom, és nincs nálam a garanciajegy, hogy nem irkafirkálok folyton ide, mert amikor végre gép elé kerülök a koliban, akkor a) annyi dolgom van, hogy ez a legutolsó b) utálom, ha látják a monitort, amikor blogolok (a mérhetetlen exhibicionizmusom idáig nem terjed ki).

úgyhogy most erőteljesen csökkentett mód van, de úgyis mindenki karácsonyozik, ahelyett, hogy blogot olvasna (ugye).

egyébként ma zseniális módon mindenkinek megvettem az ajándékát, és közben arra gondolok, hogy mennyire jó, hogy a december havi költségvetésem (minden hónapban elhatározom, hogy írom, mire mennyit költök, mint az anyukám, és eddig decemberben bírtam a legtovább), a rossz laptopomon van.

2010. december 20.

az elmúlt hetek tapasztalatai alapján minden teljesül, amit ide kiírok (még ez is), úgyhogy most elkezdtem aggódni, mi fog még történni karácsonyig. (lehetne sőt is, de most nem.)

(ez a bejegyzés egyébként azt jelenti, hogy mindenkinek köszönök mindent.)
reggel karambolozott a villamos egy autóval, borzasztóan ijesztő volt (és miközben fékezett, majdnem óriásit zuhantam, de egy nagyon erős bácsi megtartott, ha ő nincs, biztosan lefejelem az oszlopot), de szerencsére nem történt semmi baj, azóta is ennek örülök, hogy nem történt semmi baj. a villamos az egyik legfélelmetesebb dolog a világon.

(muszáj valaminek örülnöm, mert tönkrement a laptopom, holnap vizsgázom, és nem találom az almát, amit tegnapelőtt vettem magamnak. engem ismerve valamelyik sarokban rohad várja, hogy megegyem. legyen már holnap délután, köszi.)
na jó, igazából amíg nem fekszem le aludni, az még mindig ugyanaz a nap, amit a reggel határozott meg igazán (ami valahogy már erőteljesen 11 óra után volt), és minden más csak arra épült rá. még a művsajtó tételek meg a Narnia 3 is. ó.
vannak ugye az olyan típusú lányok, mint én, és velük rendszerint utáljuk egymást. még szerencse, hogy példát nem tudok mondani. (mondjuk Juli szerint ilyen nem létezik.)

2010. december 19.

azt utálom igazán, hogy ETR üzenet: lezárt vizsga. brrr.
a nap szava a mirnixdirnix, én meg már megint elsődleges irodalmat olvasok másodlagos helyett. (ami kicsit durva, mert holnapután vizsga.)
ma találkoztam az összes tesómmal! (elképesztően cukik voltak, mindegyik, és szerencsére elég kevesen voltak a moziban ahhoz, hogy ne dobjanak ki hatunkat.)

2010. december 18.

azt kérem karácsonyra, hogy megtaláljam minden barátomnak a legszuperebb ajándékot. ez így most elég patetikusan hangzik, de komolyan így van. (jó, mondjuk még egy új ikeás sajtreszelőt is szeretnék, mert a régi egyszerűen elveszett, meg ha már itt tartunk, egy villát is, mármint amivel enni lehet, mert nem kérhetem el mindig a szobatársaimét. meg azt is, hogy valahonnan szerezzek elég energiát még keddig a tanuláshoz, mert az elmúlt két napban csak lóbálom a lábam, vásárolni járok, forraltborozok, korcsolyázok, a barátaimmal találkozom, és ilyesmi. bár befejeztem egy szerkikönyvet, úgyhogy valamennyire mégis tiszta a lelkiismeretem.)

egyébként azért jó az intersparba járni vásárolni, mert lehet választani, hogy az ember nejlonzacskóban vagy papírzacskóban viszi haza a zsemlét. mondjuk a pénztáros a papírzacskónak szemmel láthatólag nem örül.

most még becsomagoltam a cipősdobozt, rendet rakok (nem tudom, hogy tudok ennyire rendetlen lenni, kérhetném ezt is karácsonyra, hogy jobb legyen), aztán ajándékokat fogok csinálni egész este. nesze neked, tanulás.
kesztyű nélkül nem jó elesni a korcsolyapályán, mert mozgathatatlanra fagynak az ember ujjai. de utána forralt bor, kakaó, sült krumpli, mesefilmek. a félelmeimről hadd ne írjak, ez így most jó.

2010. december 17.

olyan nagy ez az épület, hogy mire felérek a pinceszintről a harmadikra, elfelejtem, miért is voltam odalent mélységesen depressziós. (szerencsére?)

2010. december 16.

annyira utálom az ég színét, annyira utálom, de most már mindjárt hazamehetek, ahol nem rózsaszín, nem fehér, nem narancssárga. mondjuk ha megőrülök, azért nem hiszem, hogy ez lesz a fő ok.
itt ma este borzasztóan karácsony volt. jó szó ez a borzasztó, hogy egyszerre pozitív meg negatív.

2010. december 15.

a templomban borzasztóan hideg volt, az öcsém válla nagyon hegyes, de még három ötös az indexben (szeretem ezt a sorrendet, a jó jegyeket beíratni először), ez az éjszaka pedig hosszú lesz. punktum.
azt hiszem, az utóbbi időben sem változott ez a szabály. bár ma végre összeszedtem a mosatlanom a Collegium négy (!) különböző helyiségéből. (legalábbis ami megmaradt belőle. mindenesetre írtam egy cetlit, bízom az emberi jószándékúságban. ha meg nem, akkor legalább megtanulom, hogy ne hagyjam elöl felelőtlenül a cuccaimat. vagy nem tanulom meg.)

2010. december 14.

az első két ötös. (ollé!) es weihnachtet hier sehr. nem elég hosszúak az éjszakák.

2010. december 13.

van karácsonyfánk a kollégiumban!
ma vettem egy meleg kabátot (már nagyon régóta szeretnék venni, de eddig mindig túlságosan fáztam ahhoz, hogy hajlandó legyek tenni egy kitérőt a boltig), nem is csak azért, hogy holnaptól újra tudjak végre biciklizni (tavaly egy őszi dzsekiben csináltam végig a telet, vicces volt meg minden, de öreg vagyok már az ilyesmihez), hanem hátha nő a munkakedvem, ha elkezdem költeni a fizetésem (ez így azért nem igaz, mert kedvem van, meg nem szeretem húzni a dolgokat, de időm ennyi beadandó között nem sok).
mondjuk nagyon csalafinta ez a vásárlás, mert a boltban, amikor belenéztem a tükörbe, úgy tűnt, mintha ez a kabát lehetővé tenné, hogy szuper csini legyek, meg ilyesmi (a megfelelő pozitív jelzőt be lehet helyettesíteni), amikor hazaértem, akkor pedig már csak annak örültem, hogy legalább meleg.

2010. december 12.

ha választanom lehetne, hogy mit kérek karácsonyra, szerintem egy új tűzőgépet kérnék (mivel az előző áldozatul esett az elmúlt hét szomorú "leejtem a dolgaimat és összetörnek" sorozatának). viszont tudom, hogy azok a dolgok teljesülnek, amiket ide kiírok (olyan ez a blog, mint valami varázslat, komolyan), úgyhogy inkább kérhetnék valami olyan dolgot is, amire igazán szükségem van. és az nem a tűzőgép, hanem az érzés, amikor egy frissen elkészült beadandónak csak úgy összefűzi az ember a lapjait. bummm. (vagy csatt, ízlés szerint.)
igazán nem értem, miért foglalkozik az első félévben két szeminárium is azzal, hogy megtanítsanak minket cédulázni és a szakirodalmat megfelelően használni, amikor én képes vagyok annyit felírni lábjegyzetbe egy idézet alá emlékeztetőnek, hogy "tóth 138", aztán meg csak hümmögök, amikor pontosítani kell. (egyébként sikerült, de ez más kérdés.)
vettem egy doboz macikávét, a gyermekkor íze. (mmm.)

(meg ezek a cipősdobozok is valahogy hozzátartoznak a gyerekkorhoz, úgyhogy itt hívnám fel mindenki figyelmét rá. ajándékozni jó.)
szeretném összehangolni az alvásciklusom a barátaiméval, legalább addig, amíg elmegyünk korizni. (na nem mintha lenne időnk korizni menni.)

2010. december 11.

valahol ijesztő, hogy akármikor is jön meg a szobatársam barátja (ez a [reggel] fél hattól hajnalig háromig terjedő időintervallumban bármikor lehet), egészen biztosan alszom. (és az esetek felében pánikszerűen felkelek, mert igazából nem is akartam aludni.)
Fitzhuber Dongó mindennek ellenére elhatározta, hogy marad.
bizonytalan vagyok.
a hét a vége felé már erőteljesen kezdett egy romantikus rémálomra hasonlítani, amelyben délutánonként alszom két órát, éjszaka pedig valahol beadandót írok vagy dolgozok a collegiumban. viszont arra jutottam, hogy elég hatékonyan működök így, még csak álmos sem voltam (csak kimerült.) 

de aztán, amikor vége volt végre, akkor elmentem az apukámmal megnézni a Klimtet (nincsenek is Klimt-képek, csak egy, szóval akit nem érdekel a szecesszió úgy en bloc, az ne menjen be), szerintem csodálatos volt az elképzelésük, bár egy csomó helyen nem értett volna vele egyet Virágvölgyi Péter, aki a tipográfiai kézikönyvet írta, így én sem, mert nekem most az A Mű, aminek minden szava szent. (például a Ver Sacrumban úgy oldották meg a sorkizárást, hogy növelték és csökkentették a szóközöket (kihajtott tömbösítés), ami a mai tipográfiában is elfogadott gyakorlat, de szebb, ha nem így van, mert egységesebb a szövegkép. mindegy.) volt egyébként egy rajz, ami nagyon tetszett, de nem találom, mert nem emlékszem a festő nevére.

amikor hazajöttem, akkor még válaszoltam egy csomó levélre (A kellemetlenségért elnézésed kérjük!), aztán aludtam 13 órát (ami több, mint amennyit egész héten összesen) úgy, hogy égett a lámpa, és amikor elaludtam, még utcai ruhában voltam, amikor felébredtem, akkor meg már valahogy nem. azóta pedig levelekre válaszolok, hogy A kellemetlenségért elnézésed kérjük, a kellemetlenségért elnézésed kérjük.


most újult energiával, tegnap feltöltött a szél meg a képek meg a dicséret. (az alapelvek élnek és érvényesek.)

2010. december 10.

hogyan önthettem le kávéval a csodaszép, új osirisemet. (komolyan kérdem. egyáltalán nem emlékszem rá, de mivel hármasban voltunk: a kávé, Osiris meg én, más nem nagyon lehetett.)

2010. december 9.

akkor lesz karácsony, ha a 23-i vizsgám után hazamegyek, benyomom a Das fliegende Klassenzimmert a lejátszóba, és teletömöm magam mézeskaláccsal. addig hullhatsz, hó, de egyáltalán nem érdekelsz. de nem ám.
és szépen ránk reggeledett. (újra elő kell vennem az annyiszor megbukott alapfeltevéseimet, különben csúnya világ lesz.)

2010. december 8.

A Bereményi írta át a dalszöveget. (Artúr: szerintem ez a legszebb.)

Olyan, mintha ez a hét egyetlen hosszú és sötét nap lenne. Az ember harmadjára nem dönthet rosszul. (A Rom főhőse persze...)
én vagyok a lány, akinek telente éjszakánként görcsöl a bal lábszára. (hosszú évek tapasztalata.)

lakik itt egy fiú, akit még csak éjszaka láttam.
egyébként lehet, hogy nem látszik, de állandóan arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is, és alapvetően egyébként is vidám vagyok. bizonyára azért, mert például múlt héten (vagy tavaly ilyenkor) sokkal rosszabb volt. egyedül csak arra kellene rájönnöm, mit szeretnék enni (határozottan úgy tűnik, hogy semmit, még csokit sem igazán, de ez már negyedik napja tart, és kezdek kicsit szédülni).
de ez egyébként is olyan fogadalom volt, amit nem hallott senki, mint ahogy a Rom fogadalmát se. egyedül van a saját világában. meg én is. (én nem annyira, mert rengeteg csokim van.)

2010. december 7.

most sajnos egyáltalán nem blogolhatok addig, amíg készen nem lesznek a beadandóim, mert ez így nem állapot. remélem, a magnéziumot nem nagyon lehet túladagolni.
most hirtelen nagyon álmos lettem, pedig amikor végigjártuk az összes szobát egy csomó szaloncukorral, akkor még nem voltam az. jövőre jobban ki kell dolgozni ezt a krampuszjelmezt. de leginkább sokat nevettünk. 

2010. december 6.

hétfőn fél tíz előtt nincs élet a BTK-n, és ez egészen elkeserített engem, aki tegnap délután óta pörgök valami elképesztő mennyiségű fekete teával (de kávé nélkül). bementem leadni az elkészült dolgozataimat, mert amíg nálam voltak, időnként a jól végzett munka feletti örömmel nézegettem őket, ami sajnos nem túl effektív hozzáállás, de egyáltalán nem sikerült. semmit sem sikerült fél tízig, csak csellengtem a campuson. így fél tízkor egészen elkeseredve elindultam az Osirisbe megvenni a Helyesírást, amit már olyan régóta meg kellett volna. útközben találkoztam Macsekkal ("de Macsek, itt nem történik semmi, de egyáltalán semmi!"), aztán találtam egy csomó pénzt a járdán, és ennek hatására feljogosítva éreztem magam arra, hogy a könyvesház csodálatos karácsonyi leárazásán beszerezzem a régóta hőn áhított tipográfiai kézikönyvet is. (meg még sok minden mást.) aztán leadtam a leadandókat, szereztem egy csomó csokit, telefonáltam a Pongráccal, és állítólag még ma kapok szerkis tiszteletpéldányokat (nem adok senkinek semmit, amíg nem kapok vissza mindent, amit kölcsönadtam), csodálatos ez a hétfő, neki is ülök a többi dolgozatomnak.
ülök a lányszárnyon a lépcső alatt, hajnali fél hat van, és a semmiből leesett elém egy földimogyoró. elkezdtem hinni a Mikulás létezésében.
szeretem azokat az embereket, akik elég bátrak a földig hajolni, ha arra van szükség. el nem törni, el nem törni.
már lassan egy hete vágyakozva nézek minden biciklist (a saját biciklimet meg legfőképp), de amióta olyan ügyetlen vagyok, hogy a hűséges Masnit úgy leejtettem, hogy megrepedt, nem merek bringára ülni (amikor utoljára bicikliztem, beszorult az első kerék két macskakő közé, utána pedig frontálisan nekimentem a múzeum kerítésének, ami azért nem egy kicsi és nehezen észrevehető dolog, ráadásul viszonylag régóta ugyanott van). szóval egy ideig eggyel kevesebb közveszélyes bringás garázdálkodik az utakon. (mondjuk félek, hogy addig berozsdásodik a Monán a kölcsönlánc, és soha többé nem tudom leszedni róla.)

2010. december 5.

rájöttem, hogy nem kell választani. miért van ilyen intenzív kapcsolat köztem meg a hörgőtágítóm között.

2010. december 4.

ez már mindennek a legalja. egészen abszurd időpontokban alszom (pl. reggel öttől kettőig), magamtól csillogósra takarítottam a szobát (határozottan ideje volt már), empirikus úton keresem a mosógépen a nem kímélő funkciót (alapvetően az én dolgom lenne új használati útmutatót keríteni hozzá, úgyhogy most szidom magam a lustaságomért), és a Mikulással chatelek angolul.
amikor választanom kellene a szociális érzékenységem és az elitizmusom között, mindig úgy érzem, mintha a dolgok összeegyeztethetetlenek lennének. szükségem van egy világképre.

2010. december 3.

kezdek átalakulni reklám- és szolgáltatóirodává, de ha olvas olyan blogger, aki szeret kérdőíveket kitölteni arról, miért is blogol, akkor itt van egy. nem nekem kell, hanem egy társtudos ismerősnek, de az én kérdőíveimet is mindig mindenki továbbküldi csak úgy jófejségből.

(már hetek óta azon gondolkodom, milyen ruhát veszek magamnak, ha leadom végre ezt a könyvet, és kapok fizut. a derékmelegítőtől a télikabátig mindenfélére gondoltam már, de ma rájöttem, hogy mi hiányzik igazán. veszek egy puha, kockás pokrócot. egy meleg pokrócot. ollé!)
yann tiersen lemezbemutató az A38-on. mi kell ennél több. (aztán hajnali háromkor hócsata a kollégium udvarán. itt sosincs sötét.)

2010. december 2.

itt egy lista arról, hogy mi mindent ejtettem ma le: könyvtári olvasójegy, diákigazolvány, két könyv a könyvesboltban, hat könyv a könyvtárban (egyszerre), még egyszer két könyv a könyvtárban (a lépcsőn), a telefonom (4x), toll, másik toll, laptoptöltő (2x), sapka, sál, két banán, hajvasaló, egy zsömle, kabát, egy csomag papírzsepi (3x), laptop (kézből, de tokban volt). telefon ötödjére is. ma nem akarok törékeny dolgok közelébe menni.
ezen a héten is minden reggel elalszom, pedig az alkalmi és állandó szobatársaim közös erővel próbálnak felkelteni. igazából mindegy, már csak két hét van, abban a két hétben meg nem fogok elaludni. (ha meg mégis, akkor kivágnak az összes szemináriumomról. megérdemelném.)
az a baj azokkal a filmekkel, amikben szerepel Gael Garcia Bernal, hogy akár borzasztóak is lehetnek, én egészen oda meg vissza vagyok tőlük. hova tűnik olyankor a kritikai szemléletem, jaj. (ha esetleg van olyan olvasóm, aki a megtévesztésig hasonlít rá, és szeretne velem járni, küldjön egy emailt. köszi.)

2010. december 1.

nem nagyon szeretek semmiféle reklámdolgot elhelyezni itt, de a kiadó új honlapja annyira menő, hogy még olyan funkció is van rajta, amivel bele lehet lapozni a könyvekbe. ráadásul egy csomó gyerek- meg ifjúsági könyvet most meg is lehet nyerni, és vannak köztük olyanok is, amikben benne van a nevem. (elvileg.)
remek érzékkel megtaláltam a megfelelő életszakaszt ahhoz, hogy elkezdjek olvasni egy hétszáz oldalas regényt. erről könyvet lehetne írni, én és a felelőtlenségem. ma végre mehettem iskolába, olyan jó volt. (kezd vizsgaidőszak lenni. ilyenkor két hónapra ki kellene kapcsolni ezt a blogot. két hónap tanulmányi tárgyú nyafogás. jaj.)
kibontottam az első ablakot éjfél után. persze tudom, hogy ez csalás.
ma nem tudtam kiállni az érdekeimért (amikor direkt megkérdeztem az eladót, hogy biztos nincs-e azon a pizzán a sajt alatt szalámi, aztán meg persze volt, oda se megyek többet), lesöpörtem a laptopom a fotelből, sakkoztam az öcsémmel, most már minden jó lesz.

2010. november 30.

már második napja nem voltam egy órámon sem. (de nyitásra a könyvtárban voltam, talán ez is valami.)
fodor ákos: három negatív szó

nincs
semmi
baj
 nem is tudom, mit csináljak. (dehogynem tudom. most recenzió, aztán szerki, szerzői életrajzok és szemináriumi dolgozatok. az életem meg az életem összeegyeztethetetlen egymással.)

2010. november 29.

ez egy csodálatos nap, reggelre majdnem 39 fokos lázam volt (ez amúgy rendkívül meglepő, mert a) sosem vagyok lázas b) egyébként kutyabajom, még náthás sem vagyok igazán, csak szétrobban a fejem), és így egyetlen órámon sem voltam bent. (és nem beszéltem egész nap az égvilágon senkivel, de ez nem annyira ráz meg.)
advent van, szerencsére jött a hó, így igazán lehetett érezni. várakozás.
amikor kislány voltam, még tudtam, hogy a Kossuth szoborra minden nap ugyanaz a csapat galamb repül rá. mára elfelejtettem, hogyan kell megkülönböztetni a dolgokat egymástól.

2010. november 28.

úgy néz ki, nem úszok meg félévet kérdőív nélkül. (ahogy senki; kicsit olyan, mintha minden nap legalább két ismerős kérdőívét kellene kitölteni.) ha esetleg van valaki, akit érdekel (vagy ha nem is érdekli, jó fej), íme. (elvileg gimiseknek meg egyetemistáknak szól.)

2010. november 27.

az én gyerekeim a te gyerekeid az ő gyerekei a mi gyerekeink a ti gyerekeitek az ő gyerekeik. szeretnék egy bölcs nagyapát. (romantikus, amerikai filmeket és kakaót. elkészült beadandókat. jeles vizsgákat. meg még olyan dolgokat is, amikről nem lehet beszélni.)
abszolút vizsgaidőszak-illat van. csodálatos.

2010. november 26.

vastag, orosz regényeket akarok olvasni, mint Szonyecska, mert ami azokon túl van, az valami borzalmas. és még ez rá a legenyhébb szó. nagymosást szerettem volna, de a koszos víz valahogy belekerült a vérembe, és már egészen átjárta a testem. a telefont ezentúl kikapcsolva tartom, valaki öleljen át, ha lehet.
sajnos vesztettem, nem győztem le a sárkányt, s így nem jutottam hozzá a kincset érő pecséthez. meg a fele királysághoz. (egy idő után hirtelen szükségem lett arra, hogy megnyugtasson valaki: nem én vagyok valószínűtlenül ügyetlen, amiért még egy pályázatot sem tudok leadni.)
Vladimir: (...) Addig csináljunk valamit, amíg alkalmunk van rá! Nincs mindennap szükség ránk. Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. (...) De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk, akár tetszik, akár nem. Ragadjuk meg az alkalmat, amíg nem késő. Legalább egyszer legyünk méltó képviselői ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen sorsunk közéjük vetett.
a jelek szerint ez az életfelfogásom. sajnos gyakorlatilag állandóan félek. (és ezek az éjszakák! itt, ahol egyedül is vagyok meg nem is lehetek egyedül.)
azt hiszem, itt vannak a dolgozatleadási határidők.

2010. november 25.

ez a blog meg pont ma 3 éves, van rajta 2004 publikált bejegyzés, egyébként semmi érdekes.
megnéztük a Harry Pottert, borzalmasan átfagytam, zárásként összetörtem a telefonom, és még mindig nem tanultam semmit. rendet kell raknom, így minden olyan valószínűtlen. a holnap délelőttől pedig egészen egyszerűen rettegek, meg kell küzdenem a bürokrácia sárkányával, és eddig mindig én vesztettem. (ráadásul nem is nekem kell megküzdenem, én csak Rosencrantz vagy Guildenstern vagyok, nem eléggé tudatában önmaga lényegtelen voltának, és nem is sejtve az értelmét annak, amit tesz.)
úgy érzem magam, mint Rosencrantz és Guildenstern. azért remélem, holnap nem a saját halálos ítéletemmel kell besétálnom az EHÖK irodába. ki tudja, mi van abban a mappában.

(ma szerintem láttam a könyvtárban egy kedves bloggerlányt, de ezekkel a bloggerlányokkal az a baj, hogy nem ismerjük egymást személyesen, úgy meg hogy menjen oda az ember.)

2010. november 24.

– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak tanulás közben, de segítenél lemérni ezzel a sállal, hogy hány ágy férne ebbe a terembe?
– ???

Ez a felújítás, na, ez borzalmas lesz.
az előbb egy csomó szinte ismeretlen ember a kalapácsommal meg a rajzszögeimmel felszögezte a lepedőm a társalgó falára. most egy kicsit furán érzem magam.
abszurdnak tűnt, hogy én ezt a butaságot olvasom, amíg mások szomorúak vagy boldogok. még mindig abszurdnak tűnik.

(hogy lehet egy 16. századi könyvről recenziót írni?)

2010. november 23.

már az ókori görögök is megmondták, hogy azok a nők, akik nem használnak hajsütővasat, tudatlanok. (azért jó ilyesmit olvasni, amikor éppen próbálom kitalálni, mit kezdjek a hajam többi részével, hogy passzoljon a frufrumhoz, amit rendkívül hülyén levágtam a hétvégén. mármint igazából arra jutottam, hogy mások fején el tudnám ezt képzelni, kicsit kevésbé cikkcakkosan, úgyhogy tényleg igazán velem van a baj.)
legyen ez egy fogadalom. (de most már igazán szeretnék találkozni a családtagjaimmal, akár külön-külön, akár egyszerre.)
gyógynövényes altatótea helyett véletlenül ébrenmaradós teát készítettem, de szerencsére ez sem segít. sajnos az, amire a testemnek van szüksége, meg az, amire a szellememnek, köszönőviszonyban sincs egymással. kellett ez az egy nap szünet, most viszont gyógyuljak meg gyorsan, különben csúnya világ lesz.

2010. november 22.

csodálatos dolog betegnek lenni, ki sem dugtam az orrom a koliból egész nap, a barátaim hoznak nekem csokit meg lázcsillapítót, az izgalmas és hasznos órákhoz pedig elég lecsattogni az alagsorba. (mondjuk így lázasan azoknak sincs túl sok értelme [értelmük?], de már eleget hiányoztam.) mondjuk ha ez így megy tovább, gyógytea-mérgezésem lesz.
hát, a jelek szerint papírkutya vagyok.

2010. november 21.

ma valahogy véletlenül voltunk a sátorkőpusztai barlangban (és még ki is tudtunk mászni belőle, ha hason csúszva is), aztán be akartunk sétálni Esztergomba, mert ha már ott vagyunk, nézzük meg a várost (én mondjuk láttam már néhányszor, de nem volt mindenki esztergomi, meg egyébként is szép, ősszel a legszebb, meg télen, tavasszal és nyáron is), de sajnos másfél óra (feszített tempójú) séta után, amikor végre elértük a Tescót, már senkinek sem volt kedve semmire. kár. (én mondjuk élveztem a sétát, folyamatos mozgáshiányom van úgyis, de a többiek miatt kicsit lelkifurdalásom van.)

aztán viszont annyi dolgom lett hirtelen (méghogy hirtelen! a folyamatos naplopás, hajjaj), hogy nem is tudtam lemenni Wagnert nézni, igazán szomorú. (illetve lemenni lementem, de nem maradtam túl sokáig.)

2010. november 20.

ez a vezetőképző határozottan jobb és hatékonyabb volt, mint előre gondoltam (ez azt jelenti, hogy nem nyávogtam folyton, hogy haza akarok jönni, és nem akarok ijesztő, részeg idegenekkel összezárva lenni, hanem valamivel több mint 24 órát kibírtam), ráadásul rendkívül finom vacsorát meg ebédet kaptunk. és még a kolHÖKös póló is nagyon menőn néz ki. (szakmailag pedig megbeszéltük a szakkollégiumokkal, hogy megváltjuk a világot. de előtte alszunk egyet.)

most meg öt informatikussal beszélgetek egyszerre gtalkon, de sajnos egyikük sem akar megtanítani php-ben programozni. (viszont mind az öt olvassa a blogom, legalábbis időnként.)

2010. november 19.

a D épületben vannak a legkülönösebb feliratok, a P6-osban borzasztóan hideg van, az esztétika tanszéken furcsán nyílnak az ablakok. (a félév során eddig belépéskor mindig az ablakhoz siettem, megpróbáltam kinyitni, aztán álltam egy kicsit, és úgy csináltam, mintha csak nézelődnék, hogy a többiek ne lássák, milyen analfabéta vagyok gyakorlati kérdésekben. na de most! most lenyűgöztem volna az egész csoportot, ha nem csak a tanár meg én lettünk volna ott időben.)
aztán amúgy voltam könyvtárban is, és úgy válogattam a könyvek között, mintha lenne időm olvasni, boldogító és megnyugtató érzés volt.

most pedig felszállok egy vonatra, és elmegyek kolHÖKös vezképzőre, amit még én sem tudok egészen hova tenni, de majd meglátjuk.

2010. november 18.

sajnos folyamatosan beszélni szeretnék, sajnos borzasztóan idegesít minden, amit mondok, nehéz így magammal.
reggelente mindig meg akarom jegyezni, hogy hanyadik biciklis vagyok a Kiskörúton. tegnap pont száz, azt pont megjegyeztem.
tegnap voltunk színházban, megnéztük a Cigányokat. nem is emlékszem, történt-e már velem valaha is olyan, hogy egy darab az első pillanattól az utolsóig ennyire magába vonjon, hogy minden más megszűnjön létezni, de tényleg minden más, és tényleg megszűnjön. (én a színházban is butaságokon szoktam gondolkodni, hát most így nem lehetett.) két felvonásnyi tömény lelkifurdalás. (csak lazán, csak az élet miatt, semmi különös.) utána még közönségtalálkozó is volt, ami viszont egy borzalmas műfaj, azt talán jobb lett volna egészen kihagyni. meg kellene tanulni színikritikát írni, ki kellene találnom, mit gondolok.

2010. november 16.

és ráadásul a rengeteg ide-oda biciklizésben valahogy véresre sebeztem a jobb lábszáram a pedállal, de annyira profi vagyok, hogy nem szakadt ki tőle a harisnyám. lánybarát bicikli.
van egy kis részem, amelyik a véletlenek helyett inkább valami másban hisz, és ez a kis részem azt gondolja, hogy a mai koli – EHÖK iroda – ELTE menza – EHÖK iroda – Csendes – EHÖK iroda – egyetem kör (egy óra alatt) nem egészen így alakult volna, ha nem kérdezem meg hajnalban Naptól, hogy miért ilyen kicsi a világ. a nagyobbik részem viszont, amelyik inkább a véletlenekben hisz, nagyon jól szórakozott, mert mind a hétszer kicsit máshogy mentem át az Asztórián. (mondjuk amikor harmadjára kiléptem az EHÖK irodából, és éppen munkásemberek emelgették a biciklim, akkor kicsit megijedtem, de csak azt mondták, hogy ez olyan könnyű, hogy még a MÉH-be sincs értelme elvinni. szeretem a bringám.)
szeretném azt gondolni, hogy több ruhára van szükségem, csak mert átlagosan heti egyszer próbálom indulás előtt tíz perccel felvehetően nedvesre szárítani a pulcsim egy hajszárítóval. de sajnos lehet, hogy elég lenne, ha megoldódna a collegiumi mosógépkrízis. még jó, hogy szinte március van odakint.
mostanában leginkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, az üres aluljáró a Móriczon, és a banános krémtúró. (mármint az elmaradt beadandóimon és Derridán kívül.)

2010. november 15.

amúgy még mindig nekem vannak a legjobb szobatársaim, gondoskodtak a csigáimról, amíg külföldön voltam. (mondjuk a csigáim jelenleg a jelek szerint téli álmot alszanak, de ez nem sokat von le a dolog értékéből.)
most gyorsan megírom az angolleckém, és csak aztán szembesülök azzal a ténnyel, hogy nincs élettervem. jaj. közben túllendülök azon a problémán, hogy ha semmihez sem értek, viszonylag nehéz specifikálódni. (ennél lehet, hogy mégis jobb, ha az embernek olyasmi szavak alkotják az életcélját, mint a megismerés.) de ha a munkába fojtom a bizonytalanságom nem jön be, igazán nem értem, hogy mi. (ez a bolond, márciusi idő frusztrálttá tesz, de a szép, új csizmám szoknyához is menő.)

2010. november 14.

mindenesetre igazán örülök, hogy hazajöttünk, még akkor is, ha az utolsó néhány nap igazán csudijó volt. (és most posztolok egy kicsit visszafelé. nem tudom, hogy mit csinál a visszadátumozott bejegyzésekkel egy feedolvasó, ha megőrül tőle, akkor bocsi.)

2010. november 13.

2010. november 12.

ma valaki hálót font körém tulajdonságokból, és ha már elég szálból állt ez a háló, akkor rárakott valami címkét, hogy mondjuk hedonista, utilitarista, meg hogy etikai relativizmus. (ezt úgy mondta, mintha a fő bűnök egyike volna. lehet, hogy tényleg az.) még szerencse, hogy ezek a hálók csak hálók, egy csomó helyen ki lehet bújni belőlük.
az első napokban igazán bodorádám, hertamüller és sütőandrás volt ez a hely, aztán lassan megszelidült, most már egészen barátságos. kinőttek a semmiből a hegyek. felkapaszkodtunk Csíksomlyóra, végignéztük a tizennégy keresztet. (mennyi templom, katolikusok, reformátusok, unitáriusok és görögkeletiek!) inkább nem gondolkodom, inkább nem gondolkodom. de ha nem gondolkodom, csak érzek, meg ha nem érzek, csak gondolkodom, ugyanúgy rossz.
nehezen tudom elkepzelni, ahogy a csikszeredai osszehasonlito irodalomtudosok zart e-vel mondjak, hogy interpretacio.

2010. november 11.

nem gondoltam, hogy amikor az idegenvezető azt mondta Marosvásárhelyen, hogy "most megnézzük a városban található összes Bolyai-emlékművet", akkor valóban ez történik majd. de olyan is volt, ami szép volt, a református temetőben pedig (mellesleg) Sütő András is ott nyugodott a Bolyaiak mellett.
még mindig a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának az aulája, de már nem vagyok farkaséhes, mert Marosvásárhely jó város. az előbb amúgy részt vettünk egy abszurd előadáson, ahol a mieink már harmadjára mondták el szóról szóra ugyanazt, az itteniek pedig beszéltek egy kicsit az ELTE alapításáról meg Budapest nevezetességeiről. (az eddigiekről pedig posztoltam egy csomót visszafelé, mármint élesítettem az eddigi jegyzeteimet.)
(nagyon) gyorsjelentés Marosvásárhelyről, a Sapientia aulájából: farkaséhes vagyok.

2010. november 10.

ma borzasztóan gonosz voltam, emberekről mondtam rosszat a hátuk mögött, pedig nem akartam. vagyis nem szoktam akarni; mintha belém bújt volna a kisördög, vagy ilyesmi. a tordai kávé borzasztó, de a sóbánya, az valami szuper, a Székelykő gyönyörű, a kolozsvári bundáskenyér finom. ez az erdélyi út egyáltalán nem prototipikus. olyan, mint egy szimbolikus labirintus. (de az is lehet, hogy labirintuskomplexusom van. pláne, hogy a labirintus pont olyan, mint egy csiga.)
szeretem a kaptafákat, gondoltam, a gyermekkoromra emlékeztetnek, gondoltam. nem, ez nem igaz, gondoltam, sosem gondolnám azt, hogy gyermekkorom. gondoltam. (ha valaki valami egyszerű dologra gondol, az az alma. ez biztosan így van, különben azt kellene gondolnunk, hogy olvasunk egymás gondolataiban.)

2010. november 9.

most itt vagyunk Kolozsvár mellett, valami különös nevű faluban, ahova egy földút vezet fel, természetesen sajnos nincs internet, de ha lenne is, akkor is itt vannak az olvasóim is (vagy legalábbis egy határozottan körvonalazható hányaduk), és igazán nem tehetném meg velük, hogy később rengeteget kelljen visszaolvasniuk.

egyébként Kolozsvár sajnos nem annyira szép, mint reméltem, az egyetem viszont elképesztően menő hely, meg a Láthatatlan Kollégium is menő (ez a magyar irodalmi szakkollégiuma a Babes-Bolyainak), izgalmas dolgokkal foglalkoznak. (és kapnak extra ösztöndíjat csak azért, mert szakkollégisták.)

előtte pedig egyébként Szegeden voltunk, az ottani Eötvös Kollégiumban, és oda meg vissza voltunk tőlük, mert az ő szakkolijukban minden szinten van két mosógép, nálunk pedig másfél hete csak összesen van egy, ami egyre gyilkosabb harcokat eredményez.

2010. november 8.

meg én vagyok az a lány is, aki hamarosan (kora reggel) elindul Erdélybe, de még csak félig pakolt össze, nem tudja eldönteni, hogy lefeküdjön-e aludni, a Nibelung gyűrűjének a librettóját szeretné olvasni, de sajnos el van maradva minden munkájával. nyekk. (de ez a lány arra jutott, hogy szeret operát nézni, még úgy is, hogy csak itthon, a társalgóban, mert ahogy Alberich sárkánnyá változott, hát az...)

mindenesetre nem túl valószínű, hogy lesz internet, ezért lehet, hogy ki kell bírnotok nélkülem egy egész hetet (!), meg nekem is nélkületek, amilyen szerintem már évek óta nem volt. de azért reménykedek, hátha elfogok valamelyik partner szakkollégiumban egy kósza wifit.
én vagyok A Lány Aki Mindig Kimondja Amit Gondol. (lehet, hogy gondolkodik egy kicsit, mielőtt kimondja, mondjuk egy napot vagy egy hetet, de akkor is kimondja.) ehhez inkább nem fűznék kommentárt. a szobatársam szerint nagyon szép így élni, de nem túl praktikus.

2010. november 7.

én vagyok A Lány Aki Nem Tanul A Hibáiból. például mindig azt hiszi, hogy pénzt váltani bárhol és bármikor lehet. mondjuk az, hogy ma a családi ebédet mondtam le, mert ki kellett mennem az újbudai tescóba lejért (egy csomó közeli pénzváltóból elküldtek, hogy ilyennel nem foglalkoznak), sokkal kevésbé kínos, mint amikor csak a schnellbahnos jegypénztáros jólelkűségén múlt, hogy nem ragadtam ott Bécsben a biciklimmel meg a sok bőröndömmel.
mivel a barátaim egy részének ma este randija volt, én pedig ilyen esetekben egész egyszerűen hajlamos vagyok* összejönni valakivel, akibe nem vagyok szerelmes, és akkor szörnyen szenvedek a lelkifurdalástól, mindent megtettem, hogy ez egy csodálatos szombat legyen. vettem egy cipőt, egy csomó könyvet (mondjuk ajándékba, de így is jó volt), ebédeltem, egy szál pulcsiban csavarogtam a városban, és közben hallgattam a Nyugalmat, aztán a végén elmentem biliárdozni a barátaim másik részével. (szerencsére egyikünk sem tudott, így kellőképpen jól szórakoztunk egymás bénázásán.) ennek ellenére mondjuk igazán random időpontokban sírom el magam, de azért leginkább akkor, amikor ránézek a teendőlistámra.

* már legalább egyszer előfordult az életemben. de inkább azért kétszer vagy háromszor.

2010. november 6.

mint aki mellé az Úristen elfelejtett világot teremteni.
szeretem ezt a békés rendet, ami körülvesz.
elképesztően szükségem lenne egy kézre, ami néha befogja a számat. (lefogja a kezem. megfogja a kezem.)
mostanában a koreai himnuszra szoktam bőgni éjfélkor. (ez igaz, csak nem éjfélkor, nem erre és nem bőgni.)

viszont túl vagyok életem első konferenciaelőadásán (zseniális voltam, fogtam a hatoldalas szöveget, és fel sem nézve végigolvastam, azt hiszem, hogy ezt még gyakorolni kell), a szekcióvezető azt mondta, hogy igen, ebben a témában nem igazán lehet újat mondani, ez sajnos nekem sem sikerült. ennek ellenére közepesen elégedett vagyok magammal, úgyhogy ha véletlenül nem tudok felkelni reggel, és nem tudok elmenni arra a képzésre, ami nagyon menő, és nagyon menő helyen lesz, és nagyon el szeretnék menni, de ha véletlenül nem tudok, akkor vehetek magamnak egy cipőt.

egyébként szumma szummárum: minden boldogságos, csak sajnos holnap este a barátaim jelentős része randizni fog. ezt még valahogy fel kell dolgoznom érzelmileg.

2010. november 4.

ma bementem a műhelyvezetőmhöz fogadóórára, és helyreállt az élet rendje. (aztán pedig bevettem hat különböző vitamint meg egy fájdalomcsillapítót, és most Zrínyi.)

(előtte pedig volt egy szemináriumom, ahol az óra anyagához kapcsolódóan, a tanár szájából elhangzott a falu neve, ahol valaha laktam lakom, nekem meg egészen megdobbant a szívem tőle, ki érti ezt.)
ha más nem is, legalább a prezentációm úgy néz ki, mint egy labirintus. sajnos igazából még be is lehetne bizonyítani, csak buta vagyok hozzá.

(ezen a héten úgy érzem magam, mintha vizsgaidőszak lenne, jövő héten viszont Erdély, és akkor kipihenem.)
abban az időben szerettem volna élni, amikor a könyv szó még könnyet is jelentett.
ezt a verset senki sem érti, de senki, de senki. és minél többet foglalkozom vele, annál kevésbé értem. mondjuk most nem hermeneutikailag viszonyulok hozzá, mint legutóbb, hanem leginkább strukturalistán. ha így haladok, még a végén a pozitivizmusnál kötök ki.

(de egyre izgalmasabb.)

2010. november 3.

ez egy igazán csodálatos nap, fel tudtam kelni reggel (aztán még egyszer és még egyszer), találtam fehér szigszalagot, és betekertem vele a bandázst (kevés borzasztóbb dolog van a szigszalaggal történő szerelésnél, de muszáj volt), így addig sem szakad le egészen, ami rajta van, amíg nincs időm elvinni doktorbácsihoz. véletlenül összefutottam egy csomó olyan emberrel, akik igazán kedvesek, rengeteget nevettünk, és a krisnás étteremben ebédeltünk, ami csodálatosan nyugodttá és kiegyensúlyozottá tett, és azt hittem, hogy minden rendben lesz. aztán viszont hirtelen megtaláltam az irodalmár identitásomat (és az irodalomelmélet lényegét is, de azt nem árulhatom el), de egyáltalán nem szimpatikus. ez az irodalmár identitás felíratta velem a Zrínyi-jegyzetembe, hogy Zsófi, több alázatot!, és azóta puccs, azóta hozzá sem merek nyúlni a szöveghez, milyen jogon, milyen jogon. ez azt jelenti, hogy megdőltek az alapfeltevéseim, tehát pánikba estem, közben pedig csak úgy mellesleg találtam egy istenérvet. legyen már péntek délután.
ez igazából egy szuper-szuper nap, mert kaptam egy csodálatos origamililiomot, ami egészen profi munka, de ha kevésbé lenne profi munka, akkor is ennyire boldoggá tett volna. ki gondolta volna, hogy ilyen egyszerű. csak sajnos kicsit fáradt vagyok. holnap viszont erre elmegyünk, jó lesz.

2010. november 2.

alapfeltevések:
a) bármit meg lehet írni bármennyi idő alatt
b) bármit be lehet bizonyítani bármiről
mi lesz ebből, mi lesz ebből, de ha állva tanulok, akkor biztosan nem alszom el.

(kiegészíteném: bármit el lehet olvasni bármennyi idő alatt.)

hogyan lehet az a két mondat, hogy még nem vagyok egészen kész és még el sem kezdtem teljesen szinonim?
még mindig utálom. a kevésbé kedveseket is.
legszívesebben elbujdokolnék, csak ne kelljen pénteken előadnom egy olyan témából, amihez igazán semmi közöm. (meg igazából a konferencia témájához sincs semmi köze.) lehet, hogy el kellene kezdeni megírni. viszont legalább az idő kellemes, ollári-lári-hó. délután felolvasunk, a verseimhez való viszonyom percről percre romlik (ráadásul kételkedem a felolvasás mint műfaj létjogosultságában), kávét viszont már egyáltalán nem iszom.

2010. november 1.

megszámoltam, melyik a középső szó, de reménytelennek tűnik, hogy a dolgok jelentsenek valamit. képtelen vagyok bármilyen rendszert is felépíteni. szívem szerint vennék egy óriási doboz legót a társasjátékokra nyert pénzből.
az előző bejegyzésből természetesen egy szó sem igaz. valójában az tartja bennem a lelket, hogy ha ezzel végzek, olvashatok szépirodalmat is.

2010. október 31.

sajnos ha magammal nem vagyok megelégedve, idegesít mindenki más is. de ez persze jobb lesz, ha átküzdöm magam ezen a feladathalmon. átrágom, átverekedem, átkiabálom, áthisztizem. máshogy. hazafele annyira bőgtem, hogy le kellett szállnom a bicikliről, hogy neki ne menjek valaminek. csak krumplit eszem és palacsintát, véletlenül leejtettem a laptopom, de nem lett baja. mindenesetre a színház jó volt, a strukturalista elemzésbe pedig bele fogok őrülni. ha ezt megírtam, akkor veszek egy cipőt. (ez jó, ez sokáig tartja bennem az erőt, hogy majd ez lesz a jutalom, hogy majd vehetek egy szép cipőt, de odáig sosem juthatok el, mert akkor mi lesz a jutalom, ha egyszer tényleg megveszem.)
ha fájó szívvel is, de azért hajlandó vagyok kiköltözni a kamaszszobámból, dobozokba rakni a nippeket, átválogatni az emlékként félrerakott papírokat. mennyi kincs, mennyi kacat, mennyire sablonos ez a műveletsor. a filodendron itt marad.

2010. október 30.

kéthavonta egyszer jövök haza, akkor is folyamatosan úgy érzem, hogy igazán izgalmas, meghatározó, fontos és pótolhatatlan dolgokból maradok ki. pedig a temetőt átfújja a hideg szél, ami a Duna felől érkezik. ismerős sváb nevek, galambok, sár.
olyanok vagyunk, mint Hermione, mint Anna Karenina, mint Vitay Georgina, mint Sophie Hatter, olyanok vagyunk, nem is vagyunk olyanok. süt a nap, óriásiak a terek, úgy lett új a hajszínem, hogy ugyanolyan maradt, készül a palacsinta, íródik a strukturalista elemzés.

2010. október 29.

itt egészen más a tér és az idő szerkezete. (de cipőt itt sem tudok venni.) arra gondoltam, hogy néha szeretnék egy buta, de jóképű fiúval járni, aztán arra, hogy az ilyen fiúknak sajnos nem szoktam tetszeni, aztán arra, hogy nem is ismerek ilyen fiúkat. (cserkeszlek? a cserkesz egyébként egy nyelv is.) lehet, hogy még a strukturalista elemzést is hajlandó lennék megírni, csak ne kelljen dobozokba pakolnom a kamaszszobámat véglegesen. linóleumozzuk le a Lenin-mauzóleumot, szeretnék egy szobát a posztereimnek.
nem is tudom, hol tartja anyukám a hajszárítót. (meg a dugicsokit.) mi lesz itt, mi lesz itt. (de ha sikerül színt választanom, akkor tartunk egy csajos estét, minek keretében befestjük egymás haját. a hugimét szerintem nem.)

2010. október 28.

ez egy hosszú, napos, októberi hétvége. még a barátaim is hazamennek, és meglátogatják a magyartanárukat. (komolyan.)
azt mondták tegnap a barátaim, hogy nem mondanak nekem inkább semmit, mert úgyis kiblogolom. (pedig tudják, hogy nem.)
a régi collegistáknak olykor heteken át nem kellett kimozdulniuk az épületből. amióta szünet van, tulajdonképpen nekem sem kell – ha pedig mégis, azt idegenkedéssel vegyes riadt kíváncsisággal teszem, odakint bármi történhet. talán másnak is összeszorul a gyomra, ha arra gondol, hogy láthat mást is, mint ezeket a falakat, ezt a kertet, ezeket az arcokat. a bicikli lehet ürügy, de bevallottan az.

2010. október 27.

még mindig boldoggá tud tenni, ha benne van a nevem egy könyvben, ha pedig egy ilyen menő könyvben, az még inkább. (egyébként élvezem, hogy munkámból kifolyólag lelkifurdalás nélkül olvashatok ennyire szuper sorozatokat.)
megérett bennem az elhatározás: most már igazán hazamegyek, és megnézem, milyen az ősz Komárom megyében. (József Attila szerint 107 mély magánhangzó van benne, és 72 magas. a szófajokat sokkal bonyolultabb megszámolni.)

2010. október 26.

szeretnék írni egy blogbejegyzést, amelyben természetesnek és pontosan odaillőnek hat a horror vacui kifejezés (minek jegyében különböző furcsa nyelveken hallgattunk előadásokat), de szerintem lehetetlen. aludni kéne már most.

(mit blogbejegyzést! regényt!)

2010. október 25.

azt úgy szeretem, amikor írom be a google calendarba az ismerősök és barátok szülinapjait, és állítom be, hogy ismételés évente, és megkérdezi, hogy mikor végződik, én meg azt kattintom, hogy never.
Boldog szülinapot, Eötvös Collegium!

(Még szerencse, hogy akadnak olyan fiúk, akik felajánlják a zakójukat, hogy a lányok a lábukra teríthessék. A nap legintenzívebb érzése, hogy fázom. A külföldi vendégek viszont mind igazán aranyosak.)
utálom azokat, akik égve hagyják maguk után a zuhanyzóban a villanyt, és nem zárják el rendesen a csapokat, utálom, ha belekiabálnak a telefonba, de legjobban a szobrokat utálom. mindenféle szobrot. (ezt a szobrot nem, ezt szeretném, ha a helyén maradna.)
egyetlen kívánságom volt ma estére: a balett szép legyen, semmi más. teljesült.

2010. október 24.

annyira félek, hogy a gimis tanáraim most azt mondanák, hogy nem a megfelelő konzekvenciákat vontam le. de tényleg nem tudom, mi a helyes.
néha szembesülök azzal, hogy volt idő, amikor még őszinte voltam.
Sehnsucht nach der Liebe.

2010. október 23.

most már vannak vadiúj kerekek a biciklimen, Monán, így kibicikliztünk az apukámmal meg a legkisebb kisöcsémmel Szentendrére, onnan meg vissza. az út egy része csodálatos volt, ahogy a Duna-parton tekertünk a klassz bringaúton, és minden ősz volt, meg színes, meg tiszta és csöndes. az út másik része borzalmas volt, mindenféle murván, erdei ösvényen meg macskakövön kellett volna mennem a vadiúj országúti kerekeimmel, csatornaszag volt, mocsok, ijesztő kutyák, patkányok (!), és szinte hallottam, ahogy Mona fenyeget, hogy ha nem szállok le azonnal, darabokra esik szét, nem ilyen vad dolgokra találták ki. hülye EuroVelo6.

aztán még egészen haza akartam biciklizni, mármint Budakalászról a koliba, de nagyon fájt a fejem, nagyon szomjas voltam, és egyszerre elkezdtem rettenetesen félni attól, hogy sötét lesz, hideg, és egyedül leszek két város között, és nem is tudom (arra jártam apáékhoz a Szigetről éjszakánként, és egyszer sem féltem, meg egyébként sem szoktam félni, ha velem van a biciklim, úgyhogy igazán nem értem, mi történt), tehát inkább félelmetesen bátor voltam, és bementem az első világos helyre megkérdezni, hogy jutok el a legközelebbi HÉV-megállóig. azt hiszem, kell még egy picit biciklivel járnom, hogy újra jobban érezzem magam a bringán, mint a BKV-n.
a mai ötvenhatos élményem, hogy reggel rábökött a portás bácsi a portásfülkében bekapcsolt tévé képernyőjére, és azt mondta, hogy kicsit furcsa így nézni, én is ott voltam tizenhárom évesen.
tegnap például egy csodálatosan napsütéses őszi nap volt, egyetemmel, könyvtárral, városi sétával, gofrival a Jégbüféből (finomabb volt, mint amire számítottam), muszáj néha ilyen. tegnap szünet előtti péntek volt, nem tartozott sehova se: a szünethez még nem, az iskolaidőhöz már nem, csak úgy lebegett, mi meg lebegtünk vele.

például számháborúztunk a Collegiumban, ami már ötletnek is nagyon jó volt, de a megvalósítás még tökéletesebbé tette. ráadásul sokkal többen voltunk, mint ahogy a legvadabb álmaimban is gondoltam. (mondjuk azt tegyük hozzá, hogy én a második percben valahogy átestem valakin, aki valamiért a földön feküdt, utána pedig tankolás helyett félelmetesen lebuccoltuk egymást valakivel, pukli nőtt a homlokomon, így az este további részében egészen használhatatlan voltam, de lelkes.)

utána meg még megnéztük a Der Himmel über Berlint, engem úgyis frusztrált, hogy a barátaim nem látták, nekem meg az egyik legkedvesebb filmem. sajnos a barátaim (egy kivétellel) végigaludták. azt hiszem, ezt felfoghatom az ízlésemet ért kritikának. (nekem tizenötödjére is nagyon tetszett.)

2010. október 21.

jaj, ez egy közepesen rosszul sikerült projekt már megint. minden tökjól ment reggel nyolcig (pl. megírtam egy beadandót, és betördeltem InDesignban), amikor feljöttem a szobámba, hogy átöltözzek, és elinduljak iskolába. a következő emlékem, hogy két óra múlva arról beszélgetek a szobatársammal (aki egyébként most  mindent megtett, hogy felkeltsen, de nem sikerült neki), hogy ezt mindenesetre elrontottam, mert erre a szemináriumra sem mentem be. mindegy, ma iszonyú korán fogok lefeküdni, és akkor egy ideig nem kell a rendkívül izgalmas alvási szokásaimról olvasnotok.

egyébként a kudarc nem tör le, még mindig azt gondolom, hogy ez egy jó ötlet volt, csak a megvalósításba csúszott egy kis hiba, így nem értem el vele azt a célt, amelyre kitaláltatott: hogy bejárjak az óráimra.
a word helyesírás-ellenőrzője nem ismeri a vörösiszap szót. (de neki persze sosem hiszünk.) nagyon keresem az egyensúlyokat, nagyon keresem. nincs is más dolgom, mint egyensúlyokat keresni.
valami nagyon hideg és száraz odabent.

2010. október 20.

ma csodálatosan elaludtam, ezért kihagytam egy szemináriumot, ami délben (!) kezdődött (meg az előtte lévőt is), és mivel ilyen még sosem történt velem, ezért akkor is vicces valamilyen szinten, ha roppantul kínos. most már muszáj kezdenem valamit azzal, hogy négy előtt nem tudok elaludni, csak nyugtatóval, de akkor meg nem tudok felkelni. meg is van az ördögi tervem, de nem mondhatom el, mert  nagyon ijesztően hangzik. viszont hiába aludtam nyolc órát, olyan alacsony a vérnyomásom egész nap, hogy jaj. jaj és jaj. azt hiszem, esni fog.

egyébként az a baj, hogy egyáltalán nem válnak szét a dolgok. nekem kellene szétválasztani őket, de én nem tudom.
az irodalomelméleti szövegeknek mindig úgy állok neki, hogy na, ez biztosan nem fog tetszeni, de aztán nem is csak azért találom izgalmasnak, mert olyan szavakat tanulhatok belőle, mint a transzfrasztikus.

(szinte minden nap jön valaki, és azt mondja, hogy unalmas a blogom. sajnálom, de nem baj, így marad. biztos lehet máshogy is csinálni, én nem tudom.)

2010. október 19.

akinek krétapor-allergiája van, ne menjen tanárnak, aki allergiás a fűrészporra, ne menjen ácsnak, aki allergiás a könyvekben lakó atkákra és más mütyürökre, ne menjen bölcsésznek.

2010. október 18.

kicsit bizonytalanul kérném a közönség segítségét, de: hol lehet a könyvtár-egyetem-koli háromszögben (de akár messzebb is, most már bármire képes vagyok) egyszerű, fekete hullámcsatokat venni? már mindenhol próbáltam, ahol eddig szoktam, de sehol sincs.
egészen egyszerűen megváltozott az életszemléletem, amióta fél három és fél hat között fekszem (általában és leggyakrabban négykor). mondanám, hogy próbáljátok ki, de talán inkább mégsem.
kezdetnek lelkifurdalásom van, aztán gyűlölöm magamat emiatt, aztán nevetek, aztán emiatt is, aztán lelkifurdalásom van.

2010. október 17.

úgy őszintén, nem is emlékszem, volt-e már olyan hetem, ami hétfőtől vasárnapig ennyire-ennyire-ennyire végtelenül nyomasztó, kimerítő, szomorú és elkeserítő lett volna, mint amilyen ez a hét volt. szóval nem is tudom, örültem-e már ennyire annak, hogy holnap hétfő lesz. új hét, új élet, gyere, drága hétfő, várlak.
aztán megittuk a pezsgőt, és még mindig mindenki élt, mindenki szabadlábon volt, mindenki egészséges volt, minden ajándék ki volt osztva (majdnem minden ajándék, de nincs tökéletes akció), úgyhogy ugráltam egy kicsit báli ruhában és mezítláb (mondjuk volt rajtam harisnya, de az nem sokáig bírta). érezni lehetett azt a pontot, amikor az elmúlt egy hét, két hét, hosszú hónapok feszültsége egyszerre lehullott, hogy bumm, vége, megcsináltuk. (valahol szomorú, hogy milyen boldog és elégedett vagyok egy jól elvégzett munka után.) fel kellene hívnom az öcsém, hogy sakkozzon néha velem, előtte nem olyan rossz butának lenni.

kialudtam magam, így most rendet kell rakni, aztán tanulni végre.

2010. október 16.

ha az ember szobája meg az alagsori mozgalmi helyiség között öt szintnyi különbség van, az lehetővé teszi, hogy ha mondjuk az ember úgy érzi, hogy csak a seduxen na meg a valeriána (de ha más nem is, egy fél marék sedatif pc, az úgyis csak placebó), akkor mire leér, felér, megint le, mert bolond, és megint fel, mert mindig elfelejt valamit, aztán újra és újra és újra, akkor az ember végül meg is nyugszik. punktum.

2010. október 15.

időnként a legjobb, amit csak tehet az ember, hogy bocsánatot kér.
arra gondoltam, azt fogom írni, hogy ma olyan voltam, mint egy időzített bomba. de ez nem igaz, olyan voltam, mint valami rossz csillagszóró, mert a csillagszóró igazából nem szúr, én viszont igen. mindenkibe, akivel csak összefutottam. ne haragudjatok, borzasztóan hosszú ez a hét. (és ilyen csodálatos időben nem járthatok biciklivel, szerelőbácsik, siessetek már.)

2010. október 13.

fáj a gyomrom fáj a gyomrom fáj a gyomrom. (örülök, hogy vannak olyan kérdések, amelyekben nem nekem kell döntenem.)
ennek a problémának egyszerűen nem volt (nem lehetett) jó megoldása. van, amit bánok, de ez a kutatási téma elképesztően izgalmas, és a nap is csodálatosan besüt a negyedik emeleti börtönablakba. viszont aki éjjel legény társasjátékozik, nappal elalszik a nyelvészkönyvtárban. (csupa bagoly és csupa veréb ez a kollégium.)

2010. október 12.

még csak délután fél három van, én pedig már jártam egy kórházban, ahol azt mondta a portás, hogy srévizavé, egy idegen kollégiumban, ahol azt mondta a portás, hogy nekem ugyan leadhatja a személyiét, na de mit csináljak vele, használtam egy csomó közlekedési eszközt (drága biciklim, gyere haza, hiányzol), elintéztem egy csomó mindent magamnak és másoknak, és már megírtam majdnem az összes leckémet. már csak döntéseket kellene hoznom, a döntések viszont görögnek előre.

2010. október 11.

ijesztően kicsi a világ, például ma este a pódiumbeszélgetésen is megrémültem, amikor a Lackfi felolvasott egy verset, amit valaki olyannak írt, akit holnap látogatok meg a kórházban. (meg akinek egyébként is ott vigyorog a linkje alul.)

néha kicsit úgy érzem, mintha ez a Collegium lenne a középpont, de csak azért, mert nagyon nehezen dugom ki innen az orrom.

2010. október 10.

a legjobb, amit ilyen időben tenni lehet, az a séta a hegyen. levelek, macskák, gesztenyék, csigák. meg házak. üveges verandával, bikkmakkal, sünikkel. csodálatos, csodálatos. (hirtelen mindenhez lett energiám és bátorságom.)
Mert a páncél hatalmas, és a Csikorgó Csőkorgóról, vagy más néven Csúf Csőgörényről soha nem lehet tudni, hogy most éppen hol van a hatalmas páncéljában. Egyszerűen megtalálhatatlan. A páncélja ugyanis cső. Csövek, csupa csavarlatos cső, egész csőrendszer. Abban bujkál a Csúf Csőgörény, és amerre jár, iszonyatos, rettentő a korgás és morgás, csörgés és csurgás és csikorgás: aki csak hallja, belebolondul.
De legalább újra meleg van.

2010. október 9.

ma kint voltam apukáméknál, ott volt az összes tesóm, mind a hat, szuperaranyosak voltak, egyre jobban szeretem őket, ahogy nagyok lesznek és jó fejek, nem pedig kicsik és nyafogósak. (de a kicsiket és nyafogósokat is.) csináltunk egy csomó borzasztó fényképet, kikaptam csocsóban, és rengeteget kellett amerikábóljöttemeznem, de még az is jó volt, mert a Bíbesz mindig azt mondta, hogy "híres mesterséges címerem". a szülinapomra meg kaptak egy csomó szépiát a csigáim, aminek külön örülök, mert épp néhány napja gondolkodtam azon, hogy mi is az a fehér a terráriumban, és hol lehet olyat szerezni.
a védőháló csomói először maguktól kezdtek elpattanni, ha hinnék a véletlenben, azt mondanám, ha hinnék a sorsban, azt mondanám. aztán a végén magunk szakítottuk ki, pedig tudtuk, hogy nagyon magasan vagyunk. de egyszerűen túl szoros volt és túl zárt.
csakhogy nekünk még rendesen lezuhanni se sikerül.

2010. október 7.

tegnap meglepetésbulit szerveztek nekem a barátaim (akkurátusan a DB-ülés utánra), még torta is volt, trüffeles, meg kölyökpezsgő! egyszerűen nem tudom eléggé megköszönni mindenkinek, aki ott volt. (ráadásul egészen a legeslegutolsó pillanatig sem sejtettem semmit, így hát kicsit lelkifurdalásom is van, amiért valóban képes voltam azt gondolni a szobatársaimról, akik egyébként is a legeslegjobb szobatársak a világon, hogy elfelejtették.)

2010. október 6.

huszonegy

na, kezdődik. idén először mentem le úgy órára, hogy előtte legfeljebb öt perccel ébredtem csak fel. még mindig úgy érzem magam, mint akit fejbe vágtak a Gyurgyák-féle Szerzők és szerkesztők kézikönyvével, ami viszont egyébként zseniális, nem is tudom, hogyan élhettem eddig nélküle.

viszont csodálatos ez a szerda, szeretem a szerdát, csupa buksimegmozgatós órám van, úgyhogy szinte azóta is azon gondolkodom, hogy vajon létezik-e a Miri–Zsófi-féle ciklikus spirál az irodalomtudományban. ráadásul végig sütött a nap, és ettem marcipános tortát.

gyorsan visszaolvastam a blogom, hogy szoktam-e szülinapom alkalmával valami borzasztóan nyálas önreflexív izét írni. szerencsére nem, mert akkor törölnöm kellene visszafelé az egészet. nagyon nehéz kérdésnek érzem, hogy hány évre visszamenőleg vállalható az ember önmaga előtt, de ez még talán éppen elmegy.

2010. október 5.

csodálatos elképzelni, hogy holnap kihagyom az összes órámat (reggel nyolctól késő estig, és még a DB-ülést is), helyette sétálok, olvasok, biciklizek, felhívom az apukámat, hogy süssenek nekem tortát, meglátogatom a tesóimat, este bulizni megyek, aztán alszom reggelig, ollé.

de azért nem olyan kár, hogy mégsem így lesz, mert szerencsére szerdán vannak a legeslegeslegjobb óráim.
utálom a műszálas, bordó terítőket. igazán. (vicces, ahogy mindenki pont úgy tanít, ahogy azt a tanáraitól látta.)

2010. október 4.

rendkívüli kreativitással teregettem ki a Collegiumon belül hét sokszor sok méteres, bordó terítőt. a kommunikációs referensi poszt még mindig tartogat nem várt feladatokat. (mondjuk pont oda teregettem, ahol be akartam magolni az orosz számokat, один, два, три.)

2010. október 3.

még sosem izgultam ennyire választáson. de Tétényi Éva toronymagasan megnyerte, éljen-éljen a demokrácia, éljen-éljen Esztergom, éljen-éljen Tétényi Éva. elképesztően kíváncsi vagyok, mennyi energiája megy el (mennyit szán) a város restaurációjára, és milyen esetekben mondja azt, hogy oké, elszúrták, de maradjon. (azért én nagyon-nagyon-nagyon szeretném, ha újra létezne Szent István Gimnázium, elvégre mégis ott érettségiztem, meg minden, de iskolákat nem lehet csak úgy megszüntetni, újraalakítani, megszüntetni, újraalakítani, attól függően, hogy ki a polgármester.) na meg ne felejtsük el, hogy MT bent marad a testületben. 
legközelebb már örömmel megyek haza.
nem a fülbemászók a legbosszantóbbak, nem az ablakpárkányon cirpelő tücskök, a megszámlálhatatlan pár lábú és ijesztő pókszázlábúak, a betévedő molyok és éjjeli lepkék. a poloskák a legrosszabbak, ezek a mindenhol ott lévő poloskák, levakarhatatlanul beletapadva a fotelbe, a ruhákba, jaj.

2010. október 2.

2010. október 1.

küzdök a nemszeretemekkel, küzdök a nemakaromokkal, a legjobb megoldás szeretemekké és akaromokká alakítani őket, kívánjatok sok sikert.

(rendszerint olyan dolgokat akarok kutatni, amihez egyáltalán nincs szakirodalom. de ezek legalább izgalmasak.)
nem tudom, ki ragasztotta tele a választási plakátokat Lovasi-idézetekkel, de jófejség volt tőle.
itt nagyon jó, de néha tényleg jobb lenne máshol. szerencsére nincs időm a félelmeimre, egészen egyszerűen dolgozni kell. olvasni szeretnék. (néha egészen olyan, mintha nem történne semmi, ami azért borzasztó, mert nem igaz. nem tudok mit kezdeni ezzel az érzéssel, berakom az alsó fiókba, ahol az iratok és az üres lapok vannak.)

lassan megismerem mindenki kopogását.

2010. szeptember 30.

rám ma még egy olyan gyógyszer is placebóhatással volt, amiről elfelejtetttem, hogy elfelejtettem bevenni. (ez az elfelejtés azután történt, miután hajnaltájt az új DB-elnökünk lezárta azt az ülést, amit még előző este kezdtünk el).

a Krúdy Gyula utcában van egy ház, aminek a falára valaki bordásfalakat szerelt.
a Bródy Sándor utcában van egy ház, aminek a levert vakolat alól kibukkanó tégláit valaki tarkára színezte aszfaltkrétával.
a Ménesi úton van egy kollégium, ami éppen idén lett százéves. (a kollégiumban van egy szoba, ahol ma délután valaki végre kialudta magát.)
talán önző dolog azt gondolni, hogy ez a színpad és ez a díszlet nem volna felcserélhető.

2010. szeptember 29.

mindenesetre ha megjavítják a biciklim, veszek egy új nadrágot, ha pedig nem javítják meg, akkor meg egy szoknyát, színes harisnyákat hozzá, horgolt sapkát, meleg kabátot, magas (lagos) szárú csizmát.
nagyon gyakran érzem úgy, hogy a gimiben egyszerűen túl jó tanáraink voltak, azért elégedetlenkedek folyton. akiknek rossz tanáraik voltak középiskolában, most mind boldogok.
utálom a fölstilizáló fordítókat, a rossz bicikliket és a kólát, de mostanában valahogy pont ezeket nem tudom elkerülni. szerdán szerencsére szuper óráim vannak, úgyhogy mindjárt minden jó lesz. egyébként is már órák óta szerda van, úgyhogy minden jó. (mondjuk nagyon hangosak a csövek. csodálom a szobatársaim, akik nemcsak a csöveket viselik el, hanem engem is, aki egészen letekerem a radiátort, hogy elhallgassanak végre. nem a szobatársak, a csövek. a szobatársak halkak, én hangos vagyok, a csigák halkak, a hűtő meg a csövek hangosak, a focipálya ilyenkor halk, a mosógép pedig hangos, nappal pont fordítva. a zene hangos, hogy elnyomja a búgást a fejhallgatóban, ami szintén. télen megfagyunk és/vagy megőrülünk.)

2010. szeptember 28.

viszont sajnos azt mindenféle academic writing nélkül is tudom, hogy ha szabadon cserélgethetem a mondataimat bekezdésen belül, az minden, csak nem szöveg. jaj.
még megőrülni sincs időm, de ma valahogy elképesztően szeretem az embereket! (beszélgetni kell és beszélgetni.)

2010. szeptember 26.

nagyon nehéz eltalálni azt a pontot, amikor az ember már puszizkodik a ritkán látott felnőttkamasz öccseivel.
valaki mindig égve hagyja a folyosón a villanyt. (pedig lekapcsolhatatlanul úgyis égve marad valamennyi.)
hazafelé a biciklin annyira megáztam, hogy az ujjaim recések lettek, mint amikor sokáig fürdik az ember. szerencsére szeretem az esőt, annyira ősz. ritkán hiányzik Esztergom, de most szeretnék a Kis-Duna parti avarban sétálni. (és szeretnék megtanulni szépen kendőt kötni a fejemre. vagy legalább azt, hogy kell úgy viselnie az embernek a ruháit, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy néz ki, mégis valahogy természetesen jól.)

2010. szeptember 25.

Sofie, mondta Salome, belenézett a laptop kis szemébe, a webkamerába, ez a fajta kommunikáció mindkettőnknek új volt, úgyhogy még annál is nagyobb távolságtartással szemléltük egymást, mint amekkorát a köztünk levő rengeteg kilométer megérdemelne, Sofie, nézd csak, itt mászik egy pók a monitor alján.

2010. szeptember 24.

a közgyűlés ötórás, az ég viszont nagyon tiszta, tökéletesen látszik a hold. szeretem ezt a dalt, de minden annyira egyszerre történik.

2010. szeptember 23.

a jelek szerint addig küzdelem lesz, amíg a tüdőm el nem fogadja, hogy ez van, ezt kell szeretni, visszaköltöztem Budapestre. lélegezhetetlenül büdös és nehéz ez a város. (de azok a házak! azok az utcák! azokért megéri.)

2010. szeptember 22.

bár ez a példa valószerű ugyan, de nem valószínű, ráadásul önző, kontextusából kiragadott és demagóg, mégis: amíg egy dobókocka döntheti el, ki milyen nyelvet tanul, hogyan beszélhetünk a platóni igazságosságfelfogásról. összefüggés talán akad, de most nem kell megkeresni a szerzői szándékot. remélem, hogy minden nappal egy kicsit közelebb kerülök ahhoz, akivé válni szeretnék. (még akkor is, ha ez a kép leginkább úgy alakult ki bennem, hogy kihúztam, aki nem szeretnék lenni, a maradék elemekből pedig összeállt valami, amit néha csiszolgatok, újrafestek, megolajozok, ilyesmi, hátha úgy jobban tetszik.)
éppen akkor, amikor azt akartam írni, hogy egy tanárom borzasztóan szomorú, és szeretnék nagyon lelkes lenni az óráján, hátha attól boldog lesz, felhívott anya, hogy ne írjak a tanáraimról, mert bármikor elolvashatják. meg a szüleim is. meg a barátaim is. meg az öcsém osztálytársai is. meg a szobatársaim is. meg olyanok is, akik utálnak, és csak gonoszkodó megjegyzéseket tenni jönnek ide. meg egészen ismeretlenek is. és hát éppen ez a lényeg és a szép és az izgalmas benne. (még ilyen ijesztően sok idő után is.)

2010. szeptember 21.

ma megint a biciklimről lesz szó.
néhány napja észrevettem, hogy a hátsó külső gumin valahogy szálak szakadtak fel, ami a biciklikről való tudásom alapján egészen lehetetlennek látszott (nem, igazából az látszott lehetetlennek, hogy így néz ki a hátsó kerék, én meg megyek vele), úgyhogy ma felkerestem a lehető legközelebbi szervizt. ott elképesztően jó fejek voltak, például nemcsak azt mondták, amit már sokan mások is, hogy "te jó ég, ez szingós", hanem azt is, hogy ez mit jelent a bicikli számára, meg hogy mit jelent az én számomra. a bicikli szempontjából a szingó gumi azt jelenti, hogy nem lehet olyan egyszerűen leszedni meg feltenni, mint a rendes biciklik rendes gumijait, hanem a külső össze van varrva a belsővel, az meg rá van ragasztva a kerékre. tehát csak úgy zusammen lehet cserélni, külsőt-belsőt együtt. az én szempontomból azt jelenti, hogy nem tudtak olyan szervizt mondani, ahol hajlandók nekem szingót cserélni, de ha mégis találok, akkor szereléssel együtt nem úszom meg tízezer alatt, mert a ragasztás elképesztően pepecs munka, és a kifejezetten versenykerékpárokra specializálódott fanatikusokon kívül senki sem vállalja. de például szívesen kicserélik nekem mindkét kereket, hosszú távon jobban járok. (de azt is mondták, hogy ez egy elképesztően jó minőségű gumi, ellavírozgathatok vele, amíg elkezdik utalni az ösztöndíjat.)
a tanulság lehet, hogy az volna, hogy az ember, ha nem ért hozzá, ne vegyen negyven évesnél idősebb versenykerékpárt. de hát ha egyszer Mona olyan szép, kicsi és könnyű?

2010. szeptember 20.

Я живу в Будапеште. (Ollé! És még a nap is süt!)
tegnap színházban voltunk, a Bárkában, az estének pedig csak két pozitív élménye volt: az egyik, hogy hozzáláncolhattam a biciklim a Cseh Tamás emlékfát védő kerítéshez (mondjuk aztán elcsatoltam, mert nem tűnt elég biztonságosnak), a másik, hogy a darab csak két órás volt. mondjuk az igaz, hogy a helyszínen sokkal inkább nem tetszett, mint így utólag. ott például életemben először volt olyan érzésem, hogy azonnal el akarom hagyni a nézőteret, mert ezt nem bírom tovább, de sajnos fogalmam sem volt, hol kell kimenni.
este meg utána majdnem végignéztük a Halál Velencébent, de ebben a hülye világban már szinte mindenkinek netbookja van, azokban meg nincs DVD-lejátszó, meg a társalgó is zárva van még mindig, úgyhogy egy ideig kitartóan haladtunk kölcsönlaptopról kölcsönlaptopra és szobáról szobára (a pinceszinttől a harmadikig), ahol éppen nem zavartunk senkit, de aztán hajnali egy körül kudarcba fulladtnak ítéltük a tervet. majd legközelebb. (majd ha valahogy kinyílik a társalgó.)

ma meg megtartjuk az első nyelvóránkat egymásnak Julival, borzalmas lesz, csak arra emlékszem az első franciaóráinkból, hogy énekeltünk, énekeltünk és énekeltünk, ami nagyon jó, de a FéSzEKben nem annyira lehet ilyesmit, úgyhogy mást kell kitalálnom.

2010. szeptember 19.

ma csodálatosan sütött a nap, így hát egészen véletlenül demonstráltunk a hatos kategóriás színházakért, Miri, a biciklije, a biciklim meg én. meg egy csomó piros lufi. (de azért az, ahogy beálltunk a sorba, és hátrafelé haladtunk, az leginkább vicces volt, amíg úgy nem döntöttünk, hogy a biciklik nem demonstrálnak, hanem előrefelé haladnak, különben óriásit fogunk esni mindannyian.)

2010. szeptember 17.

ma reggel félelmetes logikával arra gondoltam, hogy ha szoknyában biciklizek iskolába, akkor le tudom cserélni a harisnyámat, ha esetleg vizes lesz, és ez mennyivel jobb, mintha egész nap vizes nadrágban kellene ülnöm. az esztétika tanszék mosdójában szembesültem azzal a problémával, hogy ha a vizes bugyim és a vizes szoknyám közé felveszek egy száraz harisnyát, amivel abba a gumicsizmába kell belebújnom, amiből önteni lehet a vizet (kiöntöttem, de azért nedves maradt), az csak egy közepesen jó megoldás.
de annak ellenére, hogy a kék kabátom sem vízálló, és kicsit bosszant, hogy esőben egyáltalán nem fog a fékem, csodálatosak ezek a gesztenyék felfelé a Ménesin, jó gumicsizmában átgázolni a sáros véren  átcsattogni a főépületből az összes többibe. és szerencsére helyesírás gyakon nem olyan előadástémát választottam, ahol elsüthetném a "Menyem, menj a mennybe!" mondatot.
sajnos a végén szomorúan állapítottuk meg, hogy teljesen normálisak vagyunk. (mostanában leginkább tárgyaknak tudok örülni, tárgyak birtoklásának ráadásul. meg annak, hogy találkozom emberekkel, persze nem tudok velük beszélgetni, talán a találkozást is birtoklásként fogom fel.)

2010. szeptember 16.

ma tizenkét órát töltöttem az egyetemen (reggel fél nyolctól este fél nyolcig), de ebből azért nem csinálok rendszert, mert még a végén megkattanok. (mondjuk ez így nem egészen igaz, hogy az egyetemen, mert volt közben egy csomó lyuk, amikor elmehettem bringaboltba, könyvtárba, másik bringaboltba [azt nem reklámozom, mert nem voltak jó fejek], ebédelni, benzinkútra biciklit fújni, meg ilyesmi.) reggeli olvasmánynak kollégiumi hibafüzet, délelőttinek fordítástudomány, délutáninak Atemschaukel, estinek nyelvészeti absztraktok, éjszakainak kishörcsögös gyerekkönyv.
kicsit attól félek, hogy ma még leadom az összes elméleti órámat, és felveszek helyettük pepszis gyakorlatokat, mert ennyi nem létező dolgot nem lehet bírni. (és még ahol létező dolgokkal foglalkozhatnánk, ott is butaságokról kell beszélni.)
ma váltottam a sedatif pc-ről a ginzenges-levendulás teára, de valahogy nem múlik az a görcs a gyomrom tájékáról. aludni akarok, na. (olyan dolgokra fogom a nemalvást, mint a tücskök, a szobatársak [erre viszonylag nehéz, mert abszolút ideális szobatársaim vannak, ellentétben velem, aki nem vagyok], a radiátorcsövekben mozgó víz hangja, a furcsa színű budai ég, a harmadik emelet trópusi melege, meg hogy hangosan eszik a csigáim a szépiát.) mi a baj, mi a baj.

2010. szeptember 15.

még csak délután három van, nekem pedig már volt egy csomó izgalmas órám (kb. öt, de ebből például három egyszerre, ez az ütközés eddig véletlenül nem tűnt fel), kiesett a biciklim kereke (visszaraktam), rengeteg régen látott és újonnan szerzett kedves ismerőssel találkoztam (a legjobban annak örültem, hogy Lin azt mondta, hallotta a nevetésem, úgy talált rám, de persze mindenki másnak is), és kakaót reggeliztem kiflivel a kertben ülve. most pedig gyorsan megtanulok angolul.

2010. szeptember 14.

ma egy egyórás óramegbeszélés véglegesítette az órarendem* (mondjuk ha a pénteki írásgyak rossz lesz, azt még leadhatom), ránézésre ez 43 kredit és olyan 18 tárgy, de ez utóbbi szám meglehetősen bizonytalan. ha minden oké lesz, elkezdem az oroszt, nagyon alapfokon, Julival, ő meg a franciát, nagyon alapfokon, velem, és ez remélhetőleg mindkettőnknek szórakoztató lesz és hasznos. meg főzni is fogunk (mert ma rájöttem, hogy amióta utoljára kilocsoltunk két liter brokkolikrémlevest, nem is ettem meleg ételt, csak palacsintát, azt viszont kétnaponta), csak a három vegetáriánus szakácskönyvem receptjeinek többsége ilyesmivel van tele, hogy "fogd a szeletelt okrát", vagy "szórd meg a sáfrányos szeklicével". jaj.

*a zöldre mindenképpen muszáj bejárni, a rózsaszínre nem, de még a színek is változhatnak, ezek a tanárok bármire képesek | a szociolingvisztika és a sajtótöri két külön óra (bármilyen meglepő), de teljesen fedik egymást, úgyhogy remélem, egyik se katalógusos, és járhatok felváltva, különben nem lesz jó.
azért remélem, nem fogok minden este ennyire elálmosodni. mrrr.
én úgy, de úgy örülök annak, hogy elkezdődött az egyetem, még akkor is, ha lesz olyan óránk, ahol feltehetőleg csak mandalát fogunk színezni. biciklis forgalomszámláló a körúton, sietős reggelik a Trefort-kertben, lassú kávézások a könyvtárban. szeretném, hogy kemény év legyen, látni akarom, hogy munka meg gyümölcse meg ilyesmi.

2010. szeptember 12.

amikor ügyesen megszereltem a biciklimet, már csak az kellett ahhoz, hogy ez egy igazán szuper este legyen, hogy ne repüljön több szárnyas hangya az orromba, és nem repült, mert mind elment aludni, úgyhogy nyugodtan hallgathattunk a cökxponban (ezt hogy kell mondani?) szuper ragtimeot. azért száz éve sem lehetett olyan rossz élni, ha olyan dalok születtek, mint a drágicám, maga egy guszta nő, kár, hogy a szíve puszta kő. ollé!
ez nem valami nagyszabású megállapítás, de arra jutottam, mint bizonyára már sokan mások előttem, hogy két érzés hatására képes az ember bármire, ez a két érzés pedig a szerelem és a félelem. de az is lehet, hogy csak a félelem.
a mai nap több ponton nem annyira jó, mert például megette az automata a kártyámat, ezért kénytelen voltam felhívni anyát, hogy ótejóégmitcsináljak (hívjam fel a telefonszámot, ami rá van írva a bankautomatára), meg apáéktól pénzt kérni, ami ütközik a "nem kérünk senkitől semmit" elvemmel, aztán pedig kibicikliztem a nagyihoz, mert a legkisebb öcsém már kétéves, és ott kiderült, hogy felnőtt méretű kisautós takarót vettem neki kisfiú méretű kisautós takaró helyett, aztán apu megpróbálta megszerelni a nem annyira tökéletes első és hátsó fékeimet, aminek az lett a következménye, hogy egyáltalán nem fogott sem az első, sem a hátsó fék, és amikor utána én még hozzápiszkáltam a HÉV megállóban, hogy megjavítsam, hirtelen egészen katasztrofálissá vált a helyzet, és egyszerre három ujjam is elkezdett vérezni, aztán pedig persze fék nélkül kellett hazabicikliznem, ami leginkább ijesztő volt.
ezektől függetlenül viszont csodálatos ez a nap, mert megölelgettek a legkisebb tesóim a palacsintás ujjaikkal.

2010. szeptember 11.

mérhetetlen önzőségem abban is megnyilvánul, hogy magammal hoztam a csiguszokat a koliba, mert így rendszeresen kell vásárolnom gyümölcsöt és zö