égboltsapkájú

ez a 2010 határozottan gömbölyű év volt, akármit is jelent ez. az biztos például, hogy nem volt olyan rossz, mint a hetvennégyes , már ez is valami. sőt. de mivel nem szoktam évértékelőt írni, a tavalyi dallal búcsúztatom az óévet, és kívánok nektek boldogabb újat, csak hogy meglegyen a szükséges kontinuitás. meg percre ugyanakkorra időzítem, és akkor méginkább. tegyetek el befőttet. (1:03-ig csak dumál a Lovasi.)

valahogy most szilveszterkor mindenki párban lesz. még én is. (erről mondjuk nem azért nem írok, mert nem fontos, hanem mert nincs kínosabb annál, mint visszaolvasni, mikor kibe voltam mennyire szerelmes. ja, de. ha valami fiú olvassa vissza. valamennyit mégis ügyesedek abban, hogy mit szabad leírni, és mit nem.)

ma varázsoltam. csak a mosógép gombját kellett megnyomni hozzá, és hipp-hopp, akkora lett egy csomó ruhám, hogy pont jók lennének Oskarra , a (bádog)dobosra. tegnap meg elszakadt az egyik nadrágom, úgyhogy ha ilyen ütemben pusztítom a ruháimat sokkal célszerűbb turkálóba menni, mert úgyis mindent tönkreteszek két hónapon belül , vehetek végre olyan cuccokat, amik nagyon tetszenek, csak mindig úgy gondoltam, hogy a teljes ruhatáramat le kellene hozzájuk cserélni.

hatóránként újjászületek. ilyen gyakran lehet új fájdalomcsillapítót bevenni.

a (google által sem ismert) nyelvtöris fogalmak keresgetése helyett közben visszaolvastam a blogomat (csak hogy írtam-e tavaly meg tavalyelőtt évértékelőt, mert ugye a hagyományok fontosak, de nem árulom el, hogy mire jutottam), és meg kell állapítanom, hogy a fő problémáim egy év alatt egyáltalán nem változtak. van az önzőség, meg van az a másik. (de arra egyáltalán nem emlékszem, milyen régi sebeim voltak. nincsenek is.)

ma kárpótolt a csokiautomata a múltkoriért, amikor hiába dobtam be a pénzt, nem adott knopperst, most kettőt adott. arra gondoltam, kiragaszthatnék rá egy cetlit a kezelőnek, hogy javítsák majd meg, de rájöttem, hogy ha az automata tökéletesen működne, most nem tudnék örülni neki, akkor pedig nem lettem volna szomorú (meg éhes), ezért inkább nem. a mi mindennapi véletlenünk.

lassan belakom a kerületet, már van kedvenc bicikliszerelőm, laptopszervizem, tudom, melyik ábécében mit érdemes venni, melyik cukrászdában a legfinomabb a süti, és melyikben ehetetlen. ma véletlenül megtaláltam a legközelebbi fodrászt is, de azzal azért még várok egy kicsit. amúgy amióta visszajöttem Budára, folyamatosan annak örülök, hogy mindenki mennyire kedves, a bolti eladótól kezdve a laptopszerelő bácsin át a barátaimig. meg persze a blogolvasóim is, mert sikerült a varázslat, köszi mindenkinek. a Masni boldog az új (univerzális!) adapterével, úgyhogy én is boldog vagyok.

azt hiszem, mégis megint a kedves blogolvasókhoz kell fordulnom (és remélem, hogy a blog varázslat-funkciója nem kapcsol ki a két ünnep között, vagy nem használtam még el, vagy ilyesmi): ki tud Budapesten megbízható* laptopszervizt? (remélem, hogy csak az adaptert kell kicserélni, de ezt nem tudom ellenőrizni, mert egyik közeli ismerősömnek sincs olyan laptopja, aminek az adapterére az lenne írva, hogy 20V 20A.) mivel nem találtam meg a garancialevelet, nem viszem a szakszervizbe (az amúgy is nyolc kilométerre van, annyit meg nem akarok biciklizni). * nem kérnek tízezret azért, hogy egyáltalán bevigyem a gépet hozzájuk, és letegyem az asztalra, ha mégis van valami baja, nem szedik nagyon szét, és nem tudom. van valami elképzelésem az ideális laptopszervizről, de úgy állok kicsit hozzá, mintha a szerelők fogorvosok vagy fodrászok (vagy nyomtatni nem tudó amerikai fiúk) lennének.

december huszonkilenc, nulla óra kettő perc, mínusz hat fok, enyhe havazás. egy hónap kihagyás után újra biciklin. (igazából ezt nem lehet leírni. bár amikor megérkezek valahova, nem tudom eldönteni, hogy az eufóriát az okozza, hogy a mozgástól termelődött bennem egy csomó boldogság, vagy az, hogy épségben megérkeztem, annak ellenére, mennyire vékony kerekem van. csak ne kellene ilyen borzasztóan sokat öltözni meg vetkőzni hozzá.)

minden ecetszagú, tegnap elroppant a kezemben egy tojás. szeretnék végre kész lenni a dolgokkal, hogy biciklizhessek a hóban.

huszonhetedikén még egészen üres a collegium, csak néhány filozófus kószál a folyosókon, meg egy lány, aki minden héten kimos tizennyolc darab virágos melltartót. ma is, ma számoltam meg a szárítón. (én meg a hűtőt mostam ki, mert a szobatársam is itt volt borzasztóan nincs kedvem beadandót írni.)

félelmetes, hogy mennyire nincs kedvem tanulni. pedig olvastam facebookon, tumblren meg a blogokon, hogy már mindenki elkezdte.

hurrá-hurrá, kinyitott végre a kollégium, úgyhogy haza is jöttem végre. eddig úgy éreztem magam, mint egy kóbor kutya, hogy bezár három napra a koli, nekem meg nincs hova mennem (anyuék elutaztak, apáéknál fázni szoktam). úgyhogy tegnapelőtt nagyanyámnál aludtam, tegnap elvonatoztam vele a szülőfalujába (maximum háromévesen voltam ott utoljára), találkoztam a nővérével, kiderült, hogy vannak rokonaink (nekünk nem nagyon vannak, mert a családban mindenki utál mindenkit, a többiek meg meghaltak), és az egész annyira abszurd élmény volt, hogy inkább folyamatosan aludtam, olvastam és rengeteg csokit ettem. mindenesetre az nagyon tetszett, ahogy a vonat két oldalán szétszóródik a hó. aztán meg rájöttem, hogy három dolgot akartam otthonról hozni (meleg pokrócot, mert nagyon hideg van, villát, mert elhagytam a koliban, és a Masni garanciajegyét), és persze egyiket sem sikerült. úgyhogy bánatomban vettem egy meleg pokrócot. villát is vettem volna, de azt nem árulják darabonként (kinek van sz...

emberek, itt percek alatt hófehér lett minden! (ha nem sietünk, bezár minket a hó, akkor aztán itt ragadunk örökre.) a macska, a fenyő, itthonmeleg. kevés volt, maradnék. (de vár a nagymamám.)

azért tegnap éjjel igazán csudajó volt, éjfélkor az erdőben zseblámpával megvilágítani a karácsonyfát, utána Lacibácsi hozott haza (én pedig valamiért folyamatosan beszéltem), de azért itthon is jó, most igazából örülök annak, hogy semmi sem változik.

még mindig a koliban vagyok (mégsem vonatozom haza, inkább elmegyek kirándulni a barátaimmal éjfélkor), de hirtelen teljes súlyával rám zuhant a semmittevés. mely égbolt és csillag .)

ma pedig egészen egyszerűen hazamegyek. (vonattal!) összevissza fogok csavarogni huszonnyolcadikáig, úgyhogy minden kedves olvasónak boldog karácsonyt!

éjjel filmeket néztünk, kakaót ittunk, közben néha kopogtattak a denevérek az ablakon. (az ég megint narancssárga volt.)

egészen olyan, mintha nyár lenne! (most nem nyomaszt semmi, és nem félek semmitől.)

annyi haszna van annak, hogy tönkrement a laptopom, és nincs nálam a garanciajegy, hogy nem irkafirkálok folyton ide, mert amikor végre gép elé kerülök a koliban, akkor a) annyi dolgom van, hogy ez a legutolsó b) utálom, ha látják a monitort, amikor blogolok (a mérhetetlen exhibicionizmusom idáig nem terjed ki). úgyhogy most erőteljesen csökkentett mód van, de úgyis mindenki karácsonyozik, ahelyett, hogy blogot olvasna (ugye). egyébként ma zseniális módon mindenkinek megvettem az ajándékát, és közben arra gondolok, hogy mennyire jó, hogy a december havi költségvetésem (minden hónapban elhatározom, hogy írom, mire mennyit költök, mint az anyukám, és eddig decemberben bírtam a legtovább), a rossz laptopomon van.

az elmúlt hetek tapasztalatai alapján minden teljesül, amit ide kiírok ( még ez is ), úgyhogy most elkezdtem aggódni, mi fog még történni karácsonyig. (lehetne sőt is, de most nem.) (ez a bejegyzés egyébként azt jelenti, hogy mindenkinek köszönök mindent.)

reggel karambolozott a villamos egy autóval, borzasztóan ijesztő volt (és miközben fékezett, majdnem óriásit zuhantam, de egy nagyon erős bácsi megtartott, ha ő nincs, biztosan lefejelem az oszlopot), de szerencsére nem történt semmi baj, azóta is ennek örülök, hogy nem történt semmi baj. a villamos az egyik legfélelmetesebb dolog a világon. (muszáj valaminek örülnöm, mert tönkrement a laptopom, holnap vizsgázom, és nem találom az almát, amit tegnapelőtt vettem magamnak. engem ismerve valamelyik sarokban rohad várja, hogy megegyem. legyen már holnap délután, köszi.)

na jó, igazából amíg nem fekszem le aludni, az még mindig ugyanaz a nap, amit a reggel határozott meg igazán (ami valahogy már erőteljesen 11 óra után volt), és minden más csak arra épült rá. még a művsajtó tételek meg a Narnia 3 is. ó.

vannak ugye az olyan típusú lányok, mint én, és velük rendszerint utáljuk egymást. még szerencse, hogy példát nem tudok mondani. (mondjuk Juli szerint ilyen nem létezik.)

azt utálom igazán, hogy ETR üzenet: lezárt vizsga.  brrr.

a nap szava a mirnixdirnix,  én meg már megint elsődleges irodalmat olvasok másodlagos helyett. (ami kicsit durva, mert holnapután vizsga.)

ma találkoztam az összes  tesómmal! (elképesztően cukik voltak, mindegyik, és szerencsére elég kevesen voltak a moziban ahhoz, hogy ne dobjanak ki hatunkat.)

azt kérem karácsonyra, hogy megtaláljam minden barátomnak a legszuperebb ajándékot. ez így most elég patetikusan hangzik, de komolyan így van. (jó, mondjuk még egy új ikeás sajtreszelőt is szeretnék, mert a régi egyszerűen elveszett, meg ha már itt tartunk, egy villát is, mármint amivel enni lehet, mert nem kérhetem el mindig a szobatársaimét. meg azt is, hogy valahonnan szerezzek elég energiát még keddig a tanuláshoz, mert az elmúlt két napban csak lóbálom a lábam, vásárolni járok, forraltborozok, korcsolyázok, a barátaimmal találkozom, és ilyesmi. bár befejeztem egy szerkikönyvet, úgyhogy valamennyire mégis tiszta a lelkiismeretem.) egyébként azért jó az intersparba járni vásárolni, mert lehet választani, hogy az ember nejlonzacskóban vagy papírzacskóban viszi haza a zsemlét. mondjuk a pénztáros a papírzacskónak szemmel láthatólag nem örül. most még becsomagoltam a cipősdobozt , rendet rakok (nem tudom, hogy tudok ennyire rendetlen lenni, kérhetném ezt is karácsonyra, hogy jobb leg...

kesztyű nélkül nem jó elesni a korcsolyapályán, mert mozgathatatlanra fagynak az ember ujjai. de utána forralt bor, kakaó, sült krumpli, mesefilmek. a félelmeimről hadd ne írjak, ez így most jó.

olyan nagy ez az épület, hogy mire felérek a pinceszintről a harmadikra, elfelejtem, miért is voltam odalent mélységesen depressziós. (szerencsére?)

annyira utálom az ég színét, annyira utálom, de most már mindjárt hazamehetek, ahol nem rózsaszín, nem fehér, nem narancssárga. mondjuk ha megőrülök, azért nem hiszem, hogy ez lesz a fő ok.

itt ma este borzasztóan karácsony volt. jó szó ez a borzasztó, hogy egyszerre pozitív meg negatív.

a templomban borzasztóan hideg volt, az öcsém válla nagyon hegyes, de még három ötös az indexben (szeretem ezt a sorrendet, a jó jegyeket beíratni először), ez az éjszaka pedig hosszú lesz. punktum.

azt hiszem, az utóbbi időben sem változott ez a szabály.   bár   ma végre összeszedtem a mosatlanom a Collegium négy (!) különböző helyiségéből. (legalábbis ami megmaradt belőle. mindenesetre írtam egy cetlit, bízom az emberi jószándékúságban. ha meg nem, akkor legalább megtanulom, hogy ne hagyjam elöl felelőtlenül a cuccaimat. vagy nem tanulom meg.)

az első két ötös. (ollé!) es weihnachtet hier sehr. nem elég hosszúak az éjszakák.

van karácsonyfánk a kollégiumban!

ma vettem egy meleg kabátot (már nagyon régóta szeretnék venni, de eddig mindig túlságosan fáztam ahhoz, hogy hajlandó legyek tenni egy kitérőt a boltig), nem is csak azért, hogy holnaptól újra tudjak végre biciklizni (tavaly egy őszi dzsekiben csináltam végig a telet, vicces volt meg minden, de öreg vagyok már az ilyesmihez), hanem hátha nő a munkakedvem, ha elkezdem költeni a fizetésem (ez így azért nem igaz, mert kedvem  van, meg nem szeretem húzni a dolgokat, de időm ennyi beadandó között nem sok). mondjuk nagyon csalafinta ez a vásárlás, mert a boltban, amikor belenéztem a tükörbe, úgy tűnt, mintha ez a kabát lehetővé tenné, hogy szuper csini legyek, meg ilyesmi (a megfelelő pozitív jelzőt be lehet helyettesíteni), amikor hazaértem, akkor pedig már csak annak örültem, hogy legalább meleg.

ha választanom lehetne, hogy mit kérek karácsonyra, szerintem egy új tűzőgépet kérnék (mivel az előző áldozatul esett az elmúlt hét szomorú "leejtem a dolgaimat és összetörnek" sorozatának). viszont tudom, hogy azok a dolgok teljesülnek, amiket ide kiírok (olyan ez a blog, mint valami varázslat, komolyan), úgyhogy inkább kérhetnék valami olyan dolgot is, amire igazán szükségem van. és az nem a tűzőgép, hanem az érzés, amikor egy frissen elkészült beadandónak csak úgy összefűzi az ember a lapjait. bummm. (vagy csatt, ízlés szerint.)

igazán nem értem, miért foglalkozik az első félévben két szeminárium is azzal, hogy megtanítsanak minket cédulázni és a szakirodalmat megfelelően használni, amikor én képes vagyok annyit felírni lábjegyzetbe egy idézet alá emlékeztetőnek, hogy "tóth 138", aztán meg csak hümmögök, amikor pontosítani kell. (egyébként sikerült, de ez más kérdés.)

vettem egy doboz macikávét, a gyermekkor íze. (mmm.) (meg ezek a cipősdobozok is valahogy hozzátartoznak a gyerekkorhoz, úgyhogy itt hívnám fel mindenki figyelmét rá. ajándékozni jó.)

szeretném összehangolni az alvásciklusom a barátaiméval, legalább addig, amíg elmegyünk korizni. (na nem mintha lenne időnk korizni menni.)

valahol ijesztő, hogy akármikor is jön meg a szobatársam barátja (ez a [reggel] fél hattól hajnalig háromig terjedő időintervallumban bármikor lehet), egészen biztosan alszom. (és az esetek felében pánikszerűen felkelek, mert igazából nem is akartam aludni.)

Fitzhuber Dongó mindennek ellenére elhatározta, hogy marad .

bizonytalan vagyok.

a hét a vége felé már erőteljesen kezdett egy romantikus rémálomra hasonlítani, amelyben délutánonként alszom két órát, éjszaka pedig valahol beadandót írok vagy dolgozok a collegiumban. viszont arra jutottam, hogy elég hatékonyan működök így, még csak álmos sem voltam (csak kimerült.)  de aztán, amikor vége volt végre, akkor elmentem az apukámmal megnézni a Klimtet (nincsenek is Klimt-képek, csak egy, szóval akit nem érdekel a szecesszió úgy en bloc, az ne menjen be), szerintem csodálatos volt az elképzelésük, bár egy csomó helyen nem értett volna vele egyet Virágvölgyi Péter, aki a tipográfiai kézikönyvet írta, így én sem, mert nekem most az A Mű, aminek minden szava szent. (például a Ver Sacrum ban úgy oldották meg a sorkizárást, hogy növelték és csökkentették a szóközöket (kihajtott tömbösítés), ami a mai tipográfiában is elfogadott gyakorlat, de szebb, ha nem így van, mert egységesebb a szövegkép. mindegy.) volt egyébként egy rajz, ami nagyon tetszett, de nem találom, mert ...

hogyan önthettem le kávéval a csodaszép, új osirisemet. (komolyan kérdem. egyáltalán nem emlékszem rá, de mivel hármasban voltunk: a kávé, Osiris meg én, más nem nagyon lehetett.)

akkor lesz karácsony, ha a 23-i vizsgám után hazamegyek, benyomom a Das fliegende Klassenzimmer t a lejátszóba, és teletömöm magam mézeskaláccsal. addig hullhatsz, hó, de egyáltalán nem érdekelsz. de nem ám.

és szépen ránk reggeledett. (újra elő kell vennem az annyiszor megbukott  alapfeltevéseimet , különben csúnya világ lesz.)

A Bereményi  írta át a dalszöveget . (Artúr: szerintem ez a legszebb.) Olyan, mintha ez a hét egyetlen hosszú és sötét nap lenne. Az ember harmadjára nem dönthet rosszul. (A Rom főhőse persze...)

én vagyok a lány, akinek telente éjszakánként görcsöl a bal lábszára. (hosszú évek tapasztalata.) lakik itt egy fiú, akit még csak éjszaka láttam.

egyébként lehet, hogy nem látszik, de állandóan arra gondolok, hogy lehetne sokkal rosszabb is, és alapvetően egyébként is vidám vagyok. bizonyára azért, mert például múlt héten (vagy tavaly ilyenkor) sokkal rosszabb volt. egyedül csak arra kellene rájönnöm, mit szeretnék enni (határozottan úgy tűnik, hogy semmit, még csokit sem igazán, de ez már negyedik napja tart, és kezdek kicsit szédülni).

de ez egyébként is olyan fogadalom volt, amit nem hallott senki, mint ahogy a Rom fogadalmát se. egyedül van a saját világában. meg én is. (én nem annyira, mert rengeteg csokim van.)

most sajnos egyáltalán nem blogolhatok addig, amíg készen nem lesznek a beadandóim, mert ez így nem állapot. remélem, a magnéziumot nem nagyon lehet túladagolni.

most hirtelen nagyon álmos lettem, pedig amikor végigjártuk az összes szobát egy csomó szaloncukorral, akkor még nem voltam az. jövőre jobban ki kell dolgozni ezt a krampuszjelmezt. de leginkább sokat nevettünk. 

hétfőn fél tíz előtt nincs élet a BTK-n, és ez egészen elkeserített engem, aki tegnap délután óta pörgök valami elképesztő mennyiségű fekete teával (de kávé nélkül). bementem leadni az elkészült dolgozataimat, mert amíg nálam voltak, időnként a jól végzett munka feletti örömmel nézegettem őket, ami sajnos nem túl effektív hozzáállás, de egyáltalán nem sikerült. semmit sem sikerült fél tízig, csak csellengtem a campuson. így fél tízkor egészen elkeseredve elindultam az Osirisbe megvenni a Helyesírást, amit már olyan régóta meg kellett volna. útközben találkoztam Macsekkal ("de Macsek, itt nem történik semmi, de egyáltalán semmi!"), aztán találtam egy csomó pénzt a járdán, és ennek hatására feljogosítva éreztem magam arra, hogy a könyvesház csodálatos karácsonyi leárazásán beszerezzem a régóta hőn áhított tipográfiai kézikönyvet is. (meg még sok minden mást.) aztán leadtam a leadandókat, szereztem egy csomó csokit, telefonáltam a Pongráccal, és állítólag még ma kapok szerkis t...

ülök a lányszárnyon a lépcső alatt, hajnali fél hat van, és a semmiből leesett elém egy földimogyoró. elkezdtem hinni a Mikulás létezésében.

szeretem azokat az embereket, akik elég bátrak a földig hajolni, ha arra van szükség. el nem törni, el nem törni.

már lassan egy hete vágyakozva nézek minden biciklist (a saját biciklimet meg legfőképp), de amióta olyan ügyetlen vagyok, hogy a hűséges Masnit úgy leejtettem, hogy megrepedt, nem merek bringára ülni (amikor utoljára bicikliztem, beszorult az első kerék két macskakő közé, utána pedig frontálisan nekimentem a múzeum kerítésének, ami azért nem egy kicsi és nehezen észrevehető dolog, ráadásul viszonylag régóta ugyanott van). szóval egy ideig eggyel kevesebb közveszélyes bringás garázdálkodik az utakon. (mondjuk félek, hogy addig berozsdásodik a Monán a kölcsönlánc, és soha többé nem tudom leszedni róla.)

rájöttem, hogy nem kell választani . miért van ilyen intenzív kapcsolat köztem meg a hörgőtágítóm között.

ez már mindennek a legalja. egészen abszurd időpontokban alszom (pl. reggel öttől kettőig), magamtól csillogósra takarítottam a szobát (határozottan ideje volt már), empirikus úton keresem a mosógépen a nem kímélő funkciót (alapvetően az én dolgom lenne új használati útmutatót keríteni hozzá, úgyhogy most szidom magam a lustaságomért), és a Mikulással chatelek angolul.

amikor választanom kellene a szociális érzékenységem és az elitizmusom között, mindig úgy érzem, mintha a dolgok összeegyeztethetetlenek lennének. szükségem van egy világképre.

kezdek átalakulni reklám- és szolgáltatóirodává, de ha olvas olyan blogger, aki szeret kérdőíveket kitölteni arról, miért is blogol, akkor itt van egy . nem nekem kell, hanem egy társtudos ismerősnek, de az én kérdőíveimet is mindig mindenki továbbküldi csak úgy jófejségből. (már hetek óta azon gondolkodom, milyen ruhát veszek magamnak, ha leadom végre ezt a könyvet, és kapok fizut. a derékmelegítőtől a télikabátig mindenfélére gondoltam már, de ma rájöttem, hogy mi hiányzik igazán. veszek egy puha, kockás pokrócot. egy meleg pokrócot. ollé!)

yann tiersen lemezbemutató az A38-on. mi kell ennél több. (aztán hajnali háromkor hócsata a kollégium udvarán. itt sosincs sötét.)

itt egy lista arról, hogy mi mindent ejtettem ma le: könyvtári olvasójegy, diákigazolvány, két könyv a könyvesboltban, hat könyv a könyvtárban (egyszerre), még egyszer két könyv a könyvtárban (a lépcsőn), a telefonom (4x), toll, másik toll, laptoptöltő (2x), sapka, sál, két banán, hajvasaló, egy zsömle, kabát, egy csomag papírzsepi (3x), laptop (kézből, de tokban volt). telefon ötödjére is. ma nem akarok törékeny dolgok közelébe menni.

ezen a héten is minden reggel elalszom, pedig az alkalmi és állandó szobatársaim közös erővel próbálnak felkelteni. igazából mindegy, már csak két hét van, abban a két hétben meg nem fogok elaludni. (ha meg mégis, akkor kivágnak az összes szemináriumomról. megérdemelném.)

az a baj azokkal a filmekkel, amikben szerepel Gael Garcia Bernal, hogy akár borzasztóak is lehetnek, én egészen oda meg vissza vagyok tőlük. hova tűnik olyankor a kritikai szemléletem, jaj. (ha esetleg van olyan olvasóm, aki a megtévesztésig hasonlít rá, és szeretne velem járni, küldjön egy emailt. köszi.)

nem nagyon szeretek semmiféle reklámdolgot elhelyezni itt, de a kiadó új honlapja annyira menő, hogy még olyan funkció is van rajta, amivel bele lehet lapozni a könyvekbe. ráadásul egy csomó gyerek- meg ifjúsági könyvet most meg is lehet nyerni , és vannak köztük olyanok is, amikben benne van a nevem. (elvileg.)

remek érzékkel megtaláltam a megfelelő életszakaszt ahhoz, hogy elkezdjek olvasni egy hétszáz oldalas regényt. erről könyvet lehetne írni, én és a felelőtlenségem . ma végre mehettem iskolába, olyan jó volt. (kezd vizsgaidőszak lenni. ilyenkor két hónapra ki kellene kapcsolni ezt a blogot. két hónap tanulmányi tárgyú nyafogás. jaj.)

kibontottam az első ablakot éjfél után. persze tudom, hogy ez csalás.

ma nem tudtam kiállni az érdekeimért (amikor direkt megkérdeztem az eladót, hogy biztos nincs-e azon a pizzán a sajt alatt szalámi, aztán meg persze volt, oda se megyek többet), lesöpörtem a laptopom a fotelből, sakkoztam az öcsémmel, most már minden jó lesz.

már második napja nem voltam egy órámon sem. (de nyitásra a könyvtárban voltam, talán ez is valami.)

fodor ákos: három negatív szó nincs semmi baj  nem is tudom, mit csináljak. (dehogynem tudom. most recenzió, aztán szerki, szerzői életrajzok és szemináriumi dolgozatok. az életem meg az életem összeegyeztethetetlen egymással.)

ez egy csodálatos nap, reggelre majdnem 39 fokos lázam volt (ez amúgy rendkívül meglepő, mert a) sosem vagyok lázas b) egyébként kutyabajom, még náthás sem vagyok igazán, csak szétrobban a fejem), és így egyetlen órámon sem voltam bent. (és nem beszéltem egész nap az égvilágon senkivel, de ez nem annyira ráz meg . )

advent van, szerencsére jött a hó, így igazán lehetett érezni. várakozás.

amikor kislány voltam, még tudtam, hogy a Kossuth szoborra minden nap ugyanaz a csapat galamb repül rá. mára elfelejtettem, hogyan kell megkülönböztetni a dolgokat egymástól.

úgy néz ki, nem úszok meg félévet kérdőív nélkül. (ahogy senki; kicsit olyan, mintha minden nap legalább két ismerős kérdőívét kellene kitölteni.) ha esetleg van valaki, akit érdekel (vagy ha nem is érdekli, jó fej), íme . (elvileg gimiseknek meg egyetemistáknak szól.)

az én gyerekeim a te gyerekeid az ő gyerekei a mi gyerekeink a ti gyerekeitek az ő gyerekeik. szeretnék egy bölcs nagyapát. (romantikus, amerikai filmeket és kakaót. elkészült beadandókat. jeles vizsgákat. meg még olyan dolgokat is, amikről nem lehet beszélni.)

abszolút vizsgaidőszak-illat van. csodálatos.

vastag, orosz regényeket akarok olvasni, mint Szonyecska, mert ami azokon túl van, az valami borzalmas. és még ez rá a legenyhébb szó. nagymosást szerettem volna, de a koszos víz valahogy belekerült a vérembe, és már egészen átjárta a testem. a telefont ezentúl kikapcsolva tartom, valaki öleljen át, ha lehet.

sajnos vesztettem, nem győztem le a sárkányt, s így nem jutottam hozzá a kincset érő pecséthez. meg a fele királysághoz. (egy idő után hirtelen szükségem lett arra, hogy megnyugtasson valaki: nem én vagyok valószínűtlenül ügyetlen, amiért még egy pályázatot sem tudok leadni.)

Vladimir: (...) Addig csináljunk valamit, amíg alkalmunk van rá! Nincs mindennap szükség ránk. Ha utánagondolok, tulajdonképpen nincs is szükség ránk, mások éppúgy megtennék, amit mi, ha nem jobban. (...) De ebben a pillanatban ezen a helyen az emberiség mi vagyunk, akár tetszik, akár nem. Ragadjuk meg az alkalmat, amíg nem késő. Legalább egyszer legyünk méltó képviselői ennek a fajzatnak, ha már szerencsétlen sorsunk közéjük vetett. a jelek szerint ez az életfelfogásom. sajnos gyakorlatilag állandóan félek. (és ezek az éjszakák! itt, ahol egyedül is vagyok meg nem is lehetek egyedül.) azt hiszem, itt vannak a dolgozatleadási határidők.

ez a blog meg pont ma 3 éves, van rajta 2004 publikált bejegyzés, egyébként semmi érdekes.

megnéztük a Harry Pottert, borzalmasan átfagytam, zárásként összetörtem a telefonom, és még mindig nem tanultam semmit. rendet kell raknom, így minden olyan valószínűtlen. a holnap délelőttől pedig egészen egyszerűen rettegek, meg kell küzdenem a bürokrácia sárkányával, és eddig mindig én vesztettem. (ráadásul nem is nekem kell megküzdenem, én csak Rosencrantz vagy Guildenstern vagyok, nem eléggé tudatában önmaga lényegtelen voltának, és nem is sejtve az értelmét annak, amit tesz.)

úgy érzem magam, mint Rosencrantz és Guildenstern . azért remélem, holnap nem a saját halálos ítéletemmel kell besétálnom az EHÖK irodába. ki tudja, mi van abban a mappában. (ma szerintem láttam a könyvtárban egy kedves bloggerlányt, de ezekkel a bloggerlányokkal az a baj, hogy nem ismerjük egymást személyesen, úgy meg hogy menjen oda az ember.)

– Szia, ne haragudj, hogy zavarlak tanulás közben, de segítenél lemérni ezzel a sállal, hogy hány ágy férne ebbe a terembe? – ??? Ez a felújítás, na, ez borzalmas lesz.

az előbb egy csomó szinte ismeretlen ember a kalapácsommal meg a rajzszögeimmel felszögezte a lepedőm a társalgó falára. most egy kicsit furán érzem magam.

abszurdnak tűnt, hogy én ezt a butaságot olvasom, amíg mások szomorúak vagy boldogok. még mindig abszurdnak tűnik. (hogy lehet egy 16. századi könyvről recenziót írni?)

már az ókori görögök is megmondták, hogy azok a nők, akik nem használnak hajsütővasat, tudatlanok. (azért jó ilyesmit olvasni, amikor éppen próbálom kitalálni, mit kezdjek a hajam többi részével, hogy passzoljon a frufrumhoz, amit rendkívül hülyén levágtam a hétvégén. mármint igazából arra jutottam, hogy mások fején el tudnám ezt képzelni, kicsit kevésbé cikkcakkosan, úgyhogy tényleg igazán velem van a baj.)

legyen ez egy fogadalom. (de most már igazán szeretnék találkozni a családtagjaimmal, akár külön-külön, akár egyszerre.)

gyógynövényes altatótea helyett véletlenül ébrenmaradós teát készítettem, de szerencsére ez sem segít. sajnos az, amire a testemnek van szüksége, meg az, amire a szellememnek, köszönőviszonyban sincs egymással. kellett ez az egy nap szünet, most viszont gyógyuljak meg gyorsan, különben csúnya világ lesz.

csodálatos dolog betegnek lenni, ki sem dugtam az orrom a koliból egész nap, a barátaim hoznak nekem csokit meg lázcsillapítót, az izgalmas és hasznos órákhoz pedig elég lecsattogni az alagsorba. (mondjuk így lázasan azoknak sincs túl sok értelme [értelmük?], de már eleget hiányoztam.) mondjuk ha ez így megy tovább, gyógytea-mérgezésem lesz.

hát, a jelek szerint papírkutya vagyok.

ma valahogy véletlenül voltunk a sátorkőpusztai barlangban (és még ki is tudtunk mászni belőle, ha hason csúszva is), aztán be akartunk sétálni Esztergomba, mert ha már ott vagyunk, nézzük meg a várost (én mondjuk láttam már néhányszor, de nem volt mindenki esztergomi, meg egyébként is szép, ősszel a legszebb, meg télen, tavasszal és nyáron is), de sajnos másfél óra (feszített tempójú) séta után, amikor végre elértük a Tescót, már senkinek sem volt kedve semmire. kár. (én mondjuk élveztem a sétát, folyamatos mozgáshiányom van úgyis, de a többiek miatt kicsit lelkifurdalásom van.) aztán viszont annyi dolgom lett hirtelen (méghogy hirtelen! a folyamatos naplopás, hajjaj), hogy nem is tudtam lemenni Wagnert nézni, igazán szomorú. (illetve lemenni lementem, de nem maradtam túl sokáig.)

ez a vezetőképző határozottan jobb és hatékonyabb volt, mint előre gondoltam (ez azt jelenti, hogy nem nyávogtam folyton, hogy haza akarok jönni, és nem akarok ijesztő, részeg idegenekkel összezárva lenni, hanem valamivel több mint 24 órát kibírtam), ráadásul rendkívül finom vacsorát meg ebédet kaptunk. és még a kolHÖKös póló is nagyon menőn néz ki. (szakmailag pedig megbeszéltük a szakkollégiumokkal, hogy megváltjuk a világot. de előtte alszunk egyet.) most meg öt informatikussal beszélgetek egyszerre gtalkon, de sajnos egyikük sem akar megtanítani php-ben programozni. (viszont mind az öt olvassa a blogom, legalábbis időnként.)

a D épületben vannak a legkülönösebb feliratok, a P6-osban borzasztóan hideg van, az esztétika tanszéken furcsán nyílnak az ablakok. (a félév során eddig belépéskor mindig az ablakhoz siettem, megpróbáltam kinyitni, aztán álltam egy kicsit, és úgy csináltam, mintha csak nézelődnék, hogy a többiek ne lássák, milyen analfabéta vagyok gyakorlati kérdésekben. na de most! most lenyűgöztem volna az egész csoportot, ha nem csak a tanár meg én lettünk volna ott időben.) aztán amúgy voltam könyvtárban is, és úgy válogattam a könyvek között, mintha lenne időm olvasni, boldogító és megnyugtató érzés volt. most pedig felszállok egy vonatra, és elmegyek kolHÖKös vezképzőre, amit még én sem tudok egészen hova tenni, de majd meglátjuk.

sajnos folyamatosan beszélni szeretnék, sajnos borzasztóan idegesít minden, amit mondok, nehéz így magammal.

reggelente mindig meg akarom jegyezni, hogy hanyadik biciklis vagyok a Kiskörúton. tegnap pont száz, azt pont megjegyeztem.

tegnap voltunk színházban, megnéztük a Cigányokat . nem is emlékszem, történt-e már velem valaha is olyan, hogy egy darab az első pillanattól az utolsóig ennyire magába vonjon, hogy minden más megszűnjön létezni, de tényleg minden más, és tényleg megszűnjön. (én a színházban is butaságokon szoktam gondolkodni, hát most így nem lehetett.) két felvonásnyi tömény lelkifurdalás. (csak lazán, csak az élet miatt, semmi különös.) utána még közönségtalálkozó is volt, ami viszont egy borzalmas műfaj, azt talán jobb lett volna egészen kihagyni. meg kellene tanulni színikritikát írni, ki kellene találnom, mit gondolok.

és ráadásul a rengeteg ide-oda biciklizésben valahogy véresre sebeztem a jobb lábszáram a pedállal, de annyira profi vagyok, hogy nem szakadt ki tőle a harisnyám. lánybarát bicikli.

van egy kis részem, amelyik a véletlenek helyett inkább valami másban hisz, és ez a kis részem azt gondolja, hogy a mai koli – EHÖK iroda – ELTE menza – EHÖK iroda – Csendes – EHÖK iroda – egyetem kör (egy óra alatt) nem egészen így alakult volna, ha nem kérdezem meg hajnalban Naptól, hogy miért ilyen kicsi a világ. a nagyobbik részem viszont, amelyik inkább a véletlenekben hisz, nagyon jól szórakozott, mert mind a hétszer kicsit máshogy mentem át az Asztórián. (mondjuk amikor harmadjára kiléptem az EHÖK irodából, és éppen munkásemberek emelgették a biciklim, akkor kicsit megijedtem, de csak azt mondták, hogy ez olyan könnyű, hogy még a MÉH-be sincs értelme elvinni . szeretem a bringám.)

szeretném azt gondolni, hogy több ruhára van szükségem, csak mert átlagosan heti egyszer próbálom indulás előtt tíz perccel felvehetően nedvesre szárítani a pulcsim egy hajszárítóval. de sajnos lehet, hogy elég lenne, ha megoldódna a collegiumi mosógépkrízis. még jó, hogy szinte március van odakint.

mostanában leginkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatnak, az üres aluljáró a Móriczon, és a banános krémtúró. (mármint az elmaradt beadandóimon és Derridán kívül.)

amúgy még mindig nekem vannak a legjobb szobatársaim, gondoskodtak a csigáimról, amíg külföldön voltam. (mondjuk a csigáim jelenleg a jelek szerint téli álmot alszanak, de ez nem sokat von le a dolog értékéből.)

most gyorsan megírom az angolleckém, és csak aztán szembesülök azzal a ténnyel, hogy nincs élettervem. jaj. közben túllendülök azon a problémán, hogy ha semmihez sem értek, viszonylag nehéz specifikálódni. (ennél lehet, hogy mégis jobb, ha az embernek olyasmi szavak alkotják az életcélját, mint a megismerés .) de ha a munkába fojtom a bizonytalanságom  nem jön be, igazán nem értem, hogy mi. (ez a bolond, márciusi idő frusztrálttá tesz, de a szép, új csizmám szoknyához is menő.)

mindenesetre igazán örülök, hogy hazajöttünk, még akkor is, ha az utolsó néhány nap igazán csudijó volt. (és most posztolok egy kicsit visszafelé. nem tudom, hogy mit csinál a visszadátumozott bejegyzésekkel egy feedolvasó, ha megőrül tőle, akkor bocsi.)

még igen, még a szent anna-tó, ez a tündérlakta.

ma valaki hálót font körém tulajdonságokból, és ha már elég szálból állt ez a háló, akkor rárakott valami címkét, hogy mondjuk hedonista, utilitarista, meg hogy etikai relativizmus. (ezt úgy mondta, mintha a fő bűnök egyike volna. lehet, hogy tényleg az.) még szerencse, hogy ezek a hálók csak hálók, egy csomó helyen ki lehet bújni belőlük.

az első napokban igazán bodorádám, hertamüller és sütőandrás volt ez a hely, aztán lassan megszelidült, most már egészen barátságos. kinőttek a semmiből a hegyek. felkapaszkodtunk Csíksomlyóra, végignéztük a tizennégy keresztet. (mennyi templom, katolikusok, reformátusok, unitáriusok és görögkeletiek!) inkább nem gondolkodom, inkább nem gondolkodom. de ha nem gondolkodom, csak érzek, meg ha nem érzek, csak gondolkodom, ugyanúgy rossz.

nehezen tudom elkepzelni, ahogy a csikszeredai osszehasonlito irodalomtudosok zart e-vel mondjak, hogy interpretacio .

nem gondoltam, hogy amikor az idegenvezető azt mondta Marosvásárhelyen, hogy "most megnézzük a városban található összes Bolyai-emlékművet", akkor valóban ez történik majd. de olyan is volt, ami szép volt, a református temetőben pedig (mellesleg) Sütő András is ott nyugodott a Bolyaiak mellett.

még mindig a Sapientia Műszaki és Humántudományok Karának az aulája, de már nem vagyok farkaséhes, mert Marosvásárhely jó város. az előbb amúgy részt vettünk egy abszurd előadáson, ahol a mieink már harmadjára mondták el szóról szóra ugyanazt, az itteniek pedig beszéltek egy kicsit az ELTE alapításáról meg Budapest nevezetességeiről. (az eddigiekről pedig posztoltam egy csomót visszafelé, mármint élesítettem az eddigi jegyzeteimet.)

(nagyon) gyorsjelentés Marosvásárhelyről, a Sapientia aulájából: farkaséhes vagyok.

ma borzasztóan gonosz voltam, emberekről mondtam rosszat a hátuk mögött, pedig nem akartam. vagyis nem szoktam akarni; mintha belém bújt volna a kisördög, vagy ilyesmi. a tordai kávé borzasztó, de a sóbánya, az valami szuper, a Székelykő gyönyörű, a kolozsvári bundáskenyér finom. ez az erdélyi út egyáltalán nem prototipikus. olyan, mint egy szimbolikus labirintus. (de az is lehet, hogy labirintuskomplexusom van. pláne, hogy a labirintus pont olyan, mint egy csiga.)

szeretem a kaptafákat, gondoltam, a gyermekkoromra emlékeztetnek, gondoltam. nem, ez nem igaz, gondoltam, sosem gondolnám azt, hogy gyermekkorom. gondoltam. (ha valaki valami egyszerű dologra gondol, az az alma. ez biztosan így van, különben azt kellene gondolnunk, hogy olvasunk egymás gondolataiban.)

most itt vagyunk Kolozsvár mellett, valami különös nevű faluban, ahova egy földút vezet fel, természetesen sajnos nincs internet, de ha lenne is, akkor is itt vannak az olvasóim is (vagy legalábbis egy határozottan körvonalazható hányaduk), és igazán nem tehetném meg velük, hogy később rengeteget kelljen visszaolvasniuk. egyébként Kolozsvár sajnos nem annyira szép, mint reméltem, az egyetem viszont elképesztően menő hely, meg a Láthatatlan Kollégium is menő (ez a magyar irodalmi szakkollégiuma a Babes-Bolyainak), izgalmas dolgokkal foglalkoznak. (és kapnak extra ösztöndíjat csak azért, mert szakkollégisták.) előtte pedig egyébként Szegeden voltunk, az ottani Eötvös Kollégiumban, és oda meg vissza voltunk tőlük, mert az ő szakkolijukban minden szinten van két mosógép, nálunk pedig másfél hete csak összesen van egy, ami egyre gyilkosabb harcokat eredményez.

meg én vagyok az a lány is, aki hamarosan (kora reggel) elindul Erdélybe, de még csak félig pakolt össze, nem tudja eldönteni, hogy lefeküdjön-e aludni, a Nibelung gyűrűjének a librettóját szeretné olvasni, de sajnos el van maradva minden munkájával. nyekk. (de ez a lány arra jutott, hogy szeret operát nézni, még úgy is, hogy csak itthon, a társalgóban, mert ahogy Alberich sárkánnyá változott, hát az...) mindenesetre nem túl valószínű, hogy lesz internet, ezért lehet, hogy ki kell bírnotok nélkülem egy egész hetet (!), meg nekem is nélkületek, amilyen szerintem már évek óta nem volt. de azért reménykedek, hátha elfogok valamelyik partner szakkollégiumban egy kósza wifit.